2004. december 5.: “Elárultak, becsaptak, kitaszítottak, megaláztak”

2004. december 5-én tartották Magyarországon a kórházprivatizációról és a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló népszavazást. A kampány során a nemzeti oldal a könnyített honosítás mellett, a balliberális pedig – élén az MSZP-vel és az akkori miniszterelnökkel, Gyurcsány Ferenccel – ellene foglalt állást. Míg a Fidesz a trianoni szétszakítottság utáni nemzetegyesítés eszközeként emlegette a magyar állampolgárság kiterjesztésének könnyített lehetőségét, addig Gyurcsányék huszonhárom millió román munkavállaló megjelenésével, a szociális és egyéb ellátási rendszerek összeomlásával riogatta a szavazópolgárokat.Az ominózus napon csupán 1,5 millió ember számára jelentett valamit a nemzeti összetartozás, a Kárpát-medencei magyarság sorsa. Ennyien voksoltak ugyanis igennel arra a kérdésre, hogy a törvényhozás alkosson-e jogszabályt az állampolgárság könnyített kiterjesztésére vonatkozóan. A PestiSrácok munkatársai által szerkesztett PolgárPortál erdélyi szerzője tíz évvel ezelőtt, 2014. december 5-én így emlékezett a gyalázatos napra: Sok olyan ismerősöm, aki korábban rendszeresen megfordult tájainkon, hirtelen elmaradt. Mint később elmondták, szégyellték magukat, nehéz volt erdélyi, székelyföldi barátaiknak a szemébe nézniük. Valószínűleg ők azok közé tartoztak, akik igennel szavaztak. Erdélyben természetesen elkeseredést, nem ritkán komoly indulatokat váltott ki az eset, amely felért egy második, mondhatni lelki Trianonnal. Hogyan éltem meg a tragédiát egy olyan városban – frontvárosban! –, ahol a helyi magyarságnak naponta kell szembesülnie az államilag irányított etnikai homogenizációs törekvések, a román kizárólagosság, felsőbbrendűség megnyilvánulásaival? Emlékszem, úgy éreztem: elárultak, becsaptak, kitaszítottak, megaláztak. És tették ezt azok, akikre addig büszke voltam, akikre felnéztem, akik közé tartozónak hittem, tudtam magam. És még valami: a referendum másnapján a román sajtós ismerős, akivel az utcán összefutottam együttérzően, szinte sajnálkozva állapította meg: most már valóban bozgorokká váltatok. Bevallom: ilyen maró szégyent, tehetetlenséggel vegyes dühöt nem éreztem sem annak előtte, sem utána” A helyzet a második Orbán-kormány megalakulása után, 2010. májusában változott meg. A törvényhozás szinte egyhangú szavazással fogadta el a magyar állampolgárságról szóló törvény módosítását, amely 2011-től lehetővé tette a határon túli magyarok kedvezményes honosítását. A parlamentben 344 képviselő szavazott igennel, hárman nemmel (Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor, Molnár Csaba, mind MSZP-s), öten tartózkodtak (az MSZP-s Baracskai József, Oláh Lajos, Vitányi Iván, valamint az LMP-s Dorosz Dávid és Szabó Tímea), az MSZP-s pártelnök Lendvai Ildikó pedig “lekéste” a szavazást. Erről ma Borbély Zsolt Attila remek publicisztikát írt a Magyar Nemzetben: “Az 1998-ban hatalomra került kormány vezetője, Orbán Viktor az első sajtótájékoztatók egyikén jelezte, hogy kabinetje számára e kérdésben mi az elvi alap: a magyar nemzet határai nem esnek egybe Magyarország határaival, s az általa vezetett kormány a nemzet kormánya lesz. E gondolatból kiindulva hirdette meg a határokon átívelő magyar nemzetegyesítés programját, aminek jegyében létrejött 1999-ben Magyar Állandó Értekezlet mint az ősi földjén megmaradt magyarságot összefogó szerveződés, s elfogadták a 2001. évi LXII. törvényt a szomszédos államokban élő magyarokról, közkeletű nevén a státustörvényt, mely első ízben teremtett jogviszonyt az elszakított nemzetrészekhez tartozó individuumok és az anyaállam között. Több mint negyed évszázad eltelte után talán leírhatom, hogy az 1998-as győztes választást követő tusványosi tábor alkalmával megszervezett zárt körű politikai egyeztetésen – melyen a miniszterelnök mellett a Reform Tömörülés nevű autonomista, nemzeti konzervatív RMDSZ-platform vezetői, az RMDSZ akkori elnöke és tiszteletbeli elnöke s a Fidesz szakpolitikusai vettek részt – Orbán Viktor kívánatos célként jelölte meg a magyar állampolgárság kiterjesztését minden azt igénylő magyarra. (Ezt jelöli a köznyelvben meghonosodott „kettős állampolgárság” kifejezés, mely nem teljesen pontos, hiszen a magyar lehet akár harmadik állampolgársága is valakinek, aki példának okáért a Ceausescu-korszakban kitelepedett Nyugatra, állampolgárságot szerzett, majd hazatért.) Ennek az sem mond ellent, hogy nem sokkal később a kormány, mint említettem, a státustörvény nyomvonalán indult el, ahhoz ugyanis – ellentétben az állampolgársági törvény módosításával – nem volt szükség minősített többségre. Az ugyebár tudható volt, hogy a baloldali ellenzék támogatására az állampolgárság kiterjesztésének kérdésében nem lehet számítani. A gyurcsányék által terjesztett gyalázatos és hazug szórólap. Evvel hergelték a baloldali szavazókat a külhoni magyarok ellen. A magyar állampolgárság kiterjesztésének eszmei támogatásával függhet össze, hogy ­Schmitt Pál mellett Orbán Viktor is aláírta a Magyarok Világszövetségének 2004-es népszavazási kezdeményezését, hozzájárulva ezzel az aláírásgyűjtés átütő sikeréhez, mely gyűjtés a kezdeményezőtől függetlenül az egyik legjelentősebb, ténylegesen civil nemzeti összefogás volt a rendszerváltás után. Különböző politikán kívüli szerveződések és a két évvel korábban, Orbán Viktor felhívása nyomán megalakult polgári körök sokasága tett meg mindent a közös ügyért, olyan lelki felhajtóerő működött közösségi szinten, amihez hasonlót csak ritkán élhettünk meg. A népszavazás, melynek ma van a 20. évfordulója, azóta is vitatott történelmi esemény. Sokan úgy vélik, jobb lett volna, ha nem derül ki a belső-magyarországi lakosság nagy részének érdektelensége. (A részvételi arány még a negyven százalékot sem érte el.)  Sokkoló volt annak kiderülése is, hogy majdnem annyian voltak azok, akik nem szavazatukkal jelezték, hogy nem kívánják visszaadni nemzettársaiknak azt, amitől a történelem vaskényszere fosztotta meg őket, mint azok, akik azt tették, ami ilyen helyzetben a legtermészetesebb: részt vettek a voksoláson, és igen szavazatot adtak le. Az elszakított magyarság nagy része úgy élte meg mindezt, hogy az anyaország megtagadta őket. (….) A 2010-es évi XLIV. törvény az állampolgársági törvény módosításáról nemcsak a legjelentősebb nemzetegyesítő közjogi aktus volt a rendszerváltás óta, de egyfajta történelmi jóvátétel is, nem mellesleg pedig orvosság a népszavazás okozta lelki sebekre – állapítja meg Borbély Zsolt Attila. A teljes írás ITT olvasható el. Kelemen Levente néhai unitárius lelkész az oklándi templomban A PestiSrácok számos interjút készített a 2004. december 5-i sebek begyógyításáért talán legtöbbet tevő nemzettársunkkal, néhai Kelemen Levente székelyföldi, oklándi unitárius lelkésszel, aki rögtön a kudarcos referendum után útjára bocsátotta Szász Jenővel a tiszteletbeli székelyek közösségét (erről egy kisfilmünk ITT nézhető meg), hogy mentse, ami menthető és elismerje azokat, akik a húsz évvel ezelőtti gyalázat ellenére (vagy annál inkább) a magyar-magyar összetartozásért dolgoztak tovább. Nyolc éve Kelemen Levente így nyilatkozott lapunknak: Egyházként mi is a megbocsátást hirdetjük. Ha valaki őszintén megbánja bűnét, azt, amit tett, akkor meg lehet bocsátani. Úgy, mint a tékozló fiúnak is, aki úgy tért vissza atyjához, hogy nem vagyok méltó, hogy a fiadnak nevezz, és hadd legyek csak egy a béreseid között. Én azt szoktam mondani, hogy meg lehet bocsátani és meg is kell, de nem szabad elfelejteni, hogy mi történt 2004. december 5-én. Ráadásul rendszeresen beszélni kell róla, hogy a gyalázat megtörténhetett, pont azért, hogy ne történhessen meg újra. Mi székelyek és határon túliak úgy éltük meg az akkori népszavazás eredményét, hogy valami óriási nagy baj van. Akkor tudatosult bennünk, hogy a nemzet beteg. Nagyon fájt, hogy nemzettársaink, testvéreink megtagadtak minket. Mi, a határon túli magyarok úgy álmodozunk Magyarországról, mint édes hazánkról, nekünk az anyaország az édesanyánk és édesapánk, és akkor, 2004. december 5-én az édes szüleinktől kaptunk óriási pofont, amely feldolgozhatatlan. Azóta persze sokat gyógyult a nemzet, de ki kell mondjam, hogy még nem gyógyult meg teljesen. Még szükség van a munkánkra, a székelyek munkájára is. Az a feladatunk, hogy megmaradjunk, megőrizzük székelységünket, mert csak így tudjuk gazdagítani az anyaországot és csak így tudjuk tovább gyógyítani a nemzetet. (…) Nekünk, határon túli magyaroknak olyan magyarországi kormányra van szükségük, amelyik a székely zászlót ott tartja a Parlament épületén. Mi azokért imádkozunk, akik azt a zászlót kitették és ott tartják, akik a székely zászlót felvállalták és hagyják, hogy ott lobogjon. Vezető kép: Budapest, 2004. december 5., Gyurcsány Ferenc miniszterelnök feleségével, Dobrev Klárával és gyermekeivel, Tamással és Annával az 59-es szavazókörben az Áldás utcai Általános Iskolában adja le szavazatát az újrahonosítás lehetősége ellen. MTI Fotó: Soós Lajos.