50 éves a Honda Gold Wing

Valójában nem is. Ha tényleg a gyökerekhez ásunk le, akkor az első, szupertitkos M1 prototípust 1972-re rakta össze a korábban öt- és hathengeres versenymotorokat fejlesztő Soichiro Irimajiri egy olyan tervezőcsapat élén, akiknek az volt a feladatuk, hogy egy nagy hatótávú motorral kísérletezzenek. Az utókor ezt hajlamos úgy értelmezni, hogy az 1975-re megszülető, sorozatgyártású GL1000 igazából egy kőkemény motornak, kvázi a hetvenes évek Hayabusájának született. Az igazsághoz viszont sokkal közelebb áll, hogy bár ez egy jól hangzó sztori, sőt, már-már a Honda legendárium smaragdszínben tündöklő ékköve is lehetne, de Irimajiri mindössze arra a felimerésre jutott, hogy az amerikai értelemben is vett hosszútávú felhasználáshoz szükség van teljesítményre. Ezt a teljesítményt már eredetileg, a prototípusban is hathengeres motorral képzelték el, de a sorozatgyártásra végül egy 999 köbcentis, négyhengeres bokszermotorból hozták ki. 107 lóerő 7500-as fordulatszámon és 83 newtonméter forgatónyomaték 5500-nál. Ezek 1975-ben drámai számok voltak, amit annak rendje és módja szerint a korszak faszagyerekei rendre félreértettek. Mondjuk nem is volt nehéz félreérteni: csak viszonyításképp hozom ide, hogy az akkor atomdurva utcai motornak számító Z1 ugyanebben az évben 82 lóerős volt, mindeközben apáink fülig húzott vigyorral rúgták a kifutópálya hosszúságú (még jobb ha lejtős) szakaszokon a 19 lóerős Perónak, hogy 115 fölé imádkozzák a mutatót. A teljesítményhez viszont két dolog erősen hiányzott: a fékezési és a kanyarodási képesség – hiszen a Gold Winget nem arra szánták.