A boszorkánylánc

Kece élete titkos volt. Nem vettem észre, mikor lett az, az egyik pillanatban még úgy éreztem, mindent tudok róla, a következőben már tele voltam kétségekkel. Amikor a macskákról mesélt, már egy ideje gyanakodtam, mert észrevettem, hogy mindig csak eladott biciklikről, hétvégi ivásokról meg munkáról beszél, mintha ennyi lenne csak az élete. Ezért hittem azt, hogy a macskák is azért vannak, hogy szédítsen vele bennünket. Kece meséi olyanok voltak, mint az apró cukorkák, amik hirtelen oltják az éhséget, és mi sokáig üres fejjel szopogattuk ezeket az édességeket.     – Lefialt az öreg cirmos – mondta. – Lett neki kilenc koromfekete macskája.     Zsazsunál voltunk éppen, és kint már régen besötétedett. Megérett bennem az érzés, hogy haza akarok menni, le akarok feküdni, és aludni akarok, itt már nem érdekes, a beszélgetés is jó ideje meghalt. És akkor jön Kece valami hülyeséggel, csak hogy maradjunk még. Zsazsu is csak fáradtan motyogott valamit a macskákra, „nahát, kilenc fekete kiscica, egy se hasonlít az anyjára”, de Kecének mintha éppen ettől jött volna meg a kedve, ettől az érdektelenségtől, amit rajtunk látott, élénken csillogott a szeme, és egyre izgatottabban mondta, hogy milyen hihetetlen látvány ez a kilenc kis fekete állat, főleg éjszaka, mert még az éjszakánál is feketébbek, meg lehet őket látni a legnagyobb sötétségben is, menjünk, nézzük meg.     Erre elnevettem magam. Nem, szó se lehet róla, én innen most már csak haza megyek. Zsazsu is mondta, hogy a macskákat inkább holnap nézzük meg. – Nem, ezeket most kell, sötétben – ellenkezett Kece, és már nyúlt is a kezünkért, hogy felsegítsen minket.     Engednünk kellett a mániájának, mert hajtott minket valami ügyetlen, baráti támogatás, vagy mert egyikünk se tudta, mit csináljon, és könnyű volt csak úgy odaengedni magunkat neki, mint régen is. Ez is csak szórakozás volt, Kece legújabb játéka, amivel telik az idő. pixabay.com.