A dal mindenkihez szól

Már csak olvasmányainkból ismerős: kintorna, verkli vagy sípláda néven az a zárt szekrényben elhelyezett zeneszerszám, amelynek forgatható karral működésbe hozott szerkezete szólaltatja meg a sípjait. Eredete régi időkre nyúlik vissza, használták templomokban a 18–19. században, kerekekre szerelt változata utcai hangszerként is kedvelt volt – sokszor majom ült a tetején. A józsefvárosi utcákon Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényben bukkan fel a kintorna: „…megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. (...) És ahogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály…” De nemcsak Molnár Ferenc, hanem Kosztolányi Dezső vagy Karinthy Frigyes is emléket állított a zeneládának, amelyre nem egyszer neves zeneszerzők komponáltak dalokat.