A digitális középkorból egyenesen az álcázott vizitdíjhoz érkezünk?

Hallottam már magánrendelőben dolgozó orvost is arra panaszkodni, hogy a betegei nem jelennek meg a lefoglalt időpontban, így a munkanapja egy része kárba megy – Még csak ide sem szólnak, nem tudom, ezt hogy gondolják – háborgott a doktornő. Sokat kellene javítani a társadalmi morálon ebből a szempontból is.  Az már erősen kérdéses, hogy a problémát ezer forintos büntetés bevezetésével kell-e megoldani. Takács Péter egészségügyi államtitkár nemrég egy konferencián azt mondta: megvizsgálhatják azt a javaslatot, hogy ezer forintot kérjenek szakorvosi vizsgálatok foglalásáért a páciensektől, amelyet nem kapnak vissza, ha nem jelennek meg az időponton, de le sem mondják azt. Szóba került az is, hogy nem elég hatékony az új, központi időpontfoglaló rendszer. Több oka van annak, hogy a rendszer nem teljesítette a várakozásokat. Kevesebb, mint egy éve üzemel, sok szakrendelőt még be sem tudtak kapcsolni a rendszerbe, a lakosság csak július óta használhatja. Gyerekcipőben jár. Az időzítés finoman szólva sem tűnik megfelelőnek arra, hogy az egészségügyi irányítás évtizedekre visszanyúló mentalitásbeli problémákat ragadjon meg az üstöküknél fogva, és egyetlen kardcsapással megoldja őket – legalábbis így képzelhetik a dolgot a döntéshozók. Elfelejtve, hogy az új időpontfoglaló rendszerre olyan lakossági tömegeket engedtek most rá, akik közül sokan csak most ismerkednek a digitális egészségügyi szolgáltatásokkal, hiszen korábban nem minden szakrendelő üzemeltetett online időpontfoglaló rendszert.  Még az is újdonságnak számíthat sokaknak, hogy az új rendszerben már le lehet mondani lefoglalt időpontokat. Korábban még ez sem volt evidens: emlékezhetünk, hogy a koronavírus-oltás időpontfoglaló rendszeréből kihagyták ezt a funkciót. Azoknak, akik le akarták mondani az időpontjukat, valóságos kálváriát kellett járniuk. A szakrendelőben, amelyet nemrég kerestem fel, online időpontfoglaló rendszer működik, csak éppen akkor, amikor le szerettem volna mondani az időpontomat, ez a funkció nem volt elérhető. Fél óra telefonálás után elértem egy ügyintézőt, aki vállat vont: "ha nem tud, akkor ne jöjjön el". Arra a kérdésre képtelen volt egyenes választ adni, hogy végülis lemondja-e nekem az időpontot. Az pedig bárkinek ismerős helyzet lehet, hogy képtelen kapcsolatba lépni egy rendelővel, mert nem veszik fel a telefont. Az senkitől sem elvárható, hogy órákat szánjon egy időpont lemondására, amit nem online foglalt. Körülbelül ilyen körülmények között lavírozik a magyar beteg – nem lehet mondani, hogy  korrekt kapcsolattartásra lenne szoktatva. Most ismerkedik azzal, hogy a digitális középkorból lassacskán kilábaló egészségügyben bizonyos esetekben már egy kattintással is le tud mondani egy időpontot. Már persze akkor, ha egyáltalán megvan a digitális jártassága ehhez. Büntetésről legkorábban azután lehetne beszélni, ha az online rendszer megbízhatóan, teljes körűen működik, az offline időpontegyeztetés nem jár aránytalan terhekkel, és persze miután az illetékesek áttekintették, hogy mindent megtettek-e annak érdekében, hogy a páciensekben tudatosuljon: egyetlen kattintással lemondhatják az időpontot, és ezt el is várják tőlük. Néhány tájékoztató kampány gyaníthatóan kevesebbe kerülne, mint a pénzbeszedés- és visszaszolgáltatás rendszerének kiépítése. A szájbarágós ismételgetés hatékony eszköz, sokszor hatékonyabb, mint a büntetéssel való fenyegetés. Ezer forintnál több is veszett Mohácsnál. Aki nem hiszi, kérdezze a kukákban kuksoló, 50 forintos PET-palackokat.  Ha sok lenne a hanyagság, az ezer forintos büntetések persze némi bevételt teremtenének az államnak – vagyis egyfajta álcázott vizitdíjhoz érkeznénk meg, elfelejtve, hogy a cél nem a bevételszerzés. Legalábbis elméletileg.