A Duna melege

Kis házuk van a szomszédoméknak, ketten lakják. Egy házikó, két pirinyó szobával és egy konyhácskával. Udvaruk is kicsi, és a kicsi udvart még egy fészerszerű tákolmány is foglalja, amelyben a szomszéd, aki asztalos, a gépeit tartja. A háború sodorta ide még a kilencvenes években, vasesztergályosként érkezett, és asztalos lett belőle. „A vashoz drága gépek kellenek, meg sokkal több hely” – mondta, amikor rákérdeztem, miért nem maradt a szakmájánál. Nem tudom, hogy jó mester volt-e vasesztergályosként, de azt igen, hogy asztalosként kiváló. Sőt túlzottan jó, ugyanis a fát is ugyanolyan precizitással munkálja, mint a vasat. Nóniusszal mérte készülő könyvespolcomat! A házához közel kertje is van, fóliasátorral, ahol a palántákat neveli. Paradicsomot, paprikát, káposztát, krumplit, hagymát termeszt. Különösen büszke a Boszniából hozott mángoldjára. A fák gyümölcséből pálinkát főz. A kertben is van egy fészer. Tűzifát tárol benne. Az évek során a fészer egyre nagyobb lett, amikor már nem fért el a fa, hozzáépített néhány négyzetmétert. Télen ezzel a fával fűtenek egy sparhelttel. Felesége azon is főz. Így tette ezt öreganyám is a múlt század háború utáni évtizedeiben. A konyhában állt a sparhelt, csak itt volt meleg. A hálószoba felé nyíló ajtót egy órával a lefekvés előtt kitárta, hogy ne kelljen jégveremben pizsamára öltözni. Emlékszem, amikor befeküdtem a dunna alá, néhány pillanatig még remegtem a hidegtől, de a hatalmas tollmennyiség, ami betakart, gyorsan felmelegített. Csak az orrom hegye érezte a hideget, de az is csak addig, amíg el nem aludtam. Reggel a dunna alatti meleg nem tartott az ágyban, mert már vártak az utcán a szomszéd gyerekek. Vettem egy mély levegőt, gyorsan felöltöztem a jéghideg szobában, és siettem a konyhába. Ott már pattogott a fa a sparheltben.