„a fájdalmat úgysem lehet eltitkolni"

1989-ben a topolyai könyvtár irodalmi estjén találkoztam először Szombathy Bálinttal, aki Slavko Matkovićtyal közösen mutatta be Ragasztószalag-szövegek című kiadványukat. A bemutatót performansz is kísérte, életemben először láttam ilyesmit, s a produkciójuk olyan erős hatással volt rám, hogy radikálisan átalakította bennem mindazt, amit addig a vizuális művészetekről gondoltam; ugyanúgy, ahogyan Urbán András Aiowája a színházról, vagy később Raymond Carver és Hazai Attila szövegei az irodalomról formálták át bennem az addigi elképzeléseimet. Szombathy Bálint művészetét a későbbi években is fokozott figyelemmel kísértem, több performanszán voltam ott, rendszeresen látogattam kiállításait, olvastam vizuális költeményeit, később pedig abban a szerencsében volt részem, hogy a könyveinek is kiadója lehettem, így alaposabban megismerhettem a Bosch+Bosch csoportban kifejtett korábbi művészetét, mail-artjait, a konceptuális határsértéseit és politikai aktivizmusát, amely valamiféleképpen mindig a hatalom banalitásáról is szólt.     Művészetének sikerét talán azzal alapozta meg, hogy már fiatalon a nemzetközi művészeti élet radikális újításai felé fordult, hogy a műfaji, nyelvi és eszmei nyitottság igehirdetőjeként emelje magasba az egyetemes aktivizmus zászlaját, s a hagyományos leképző technikák mellőzésével utat nyitott az új médiumok és műfajok felé, mint amilyen a fénykép mint művészet, a film, a pecsét, a hangszalag, a hanglemez, a művészkönyv, a művészeti szamizdat, a művészeti akció, továbbá az emberi test mint képzési felület és mint anyag. A táj, amely a vajdasági művészetben mindig is központi szerepet töltött be, nála és társainál nem látványként jelent meg, hanem az alkotás konkrét közegévé, anyagává és nyelvévé lépett elő.