„A félelmeink sokszor egy egészen más magyarázatot generálnak, mint amit mondanánk egymásnak″

Hogyan engedhetjük el a múlt sérelmeit? Hogyan bocsáthatjuk meg a korábban elkövetett hibákat? Hogyan békélhetünk meg azzal, hogy elszalasztottunk számunkra fontos lehetőségeket, mert nem mertünk élni velük? Hogyan nézhetünk szembe azzal a fájdalommal, amit eddig csendben hordoztunk magunkban? A kérdésekre Almási Kitti Elvarratlan szálak című legújabb könyvében találjuk meg a választ. A szinte mindannyiunk életében megjelenő elvarratlan szálak következményeiről a pszichológust kérdeztük. Mi adta a könyv témáját? Azt tapasztalta, hogy egyre többen kérnek segítséget azért, mert lezáratlan viszonyaik vannak, vagy esetleg valamilyen magánéleti indíttatás volt az oka?A kettő együtt igaz. Az Elvarratlan szálak részben felöleli a mindenki esetében fellelhető elfojtott érzéseket, melyekkel gyakran dolgozunk a rendelésen, de volt magánéleti apropója is. Egy kisebbnek tűnő sérelem vagy rossz élmény kapcsán az illető úgy érezte, hogy szeretné exkuzálni magát, ezért leültünk egy kávéra. Végül engem is meglepett, mennyire nagy megkönnyebbülés volt tisztázni a történteteket. Nem is gondoltam, mekkora jelentősége lehet egy ilyen apróságnak tűnő dolognak. Olyan kellemes könnyedséget hozott, ami szöget ütött a fejemben, mondván, hogyha egy ennyire semmitmondó dolog tisztázása ilyen jó élménnyel jár, akkor nyilvánvalóan az ennél lényegesebb személyekkel való helyzetrendezés, a sérelmek megbeszélése, az érzések kimondása, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak, milyen fontosak lehetnek.Mit tapasztal, melyek azok a leggyakoribb elvarratlan szálak, amelyek az embereket foglalkoztatják, és akár rá is nyomják a bélyeget az életünkre?Az egyik leggyakoribb, hogy nem fejezünk ki valamilyen számunkra nagyon fontos érzést. Ilyen például, amikor nem fejezzük ki kellőképpen, hogy valakit szeretünk, hogy valaki fontos nekünk. Ez gyakran a hétköznapokban nem tűnik fel, leginkább akkor jelenik meg erősebben, amikor elveszítünk valakit, és felmerül bennünk, hogy nem adtuk át neki, milyen hálásak voltunk valamiért, hogy mennyire szerettük, hogy milyen fontos volt nekünk.Az ilyen elvarratlan szálak a pozitív érzések köré rendezhető tipikus esetek, megjelenhetnek a szeretteinkkel kapcsolatban, vagy akkor, amikor az érzelemkifejezés elmaradása miatt nem jött létre egy barátság, egy elmélyült kapcsolat, de az is lehet, hogy egy munkatársnak nem fejeztük ki a köszönetünket, ami fontos lett volna. Gyakori az elmaradt szerelmek kérdésköre, amikor valaki hosszú ideig, hosszú évekig vonzódott valakihez, de félt attól, hogy ezt kifejezésre juttassa. Jó példa erre a könyvben is említett Álljon meg a nászmenet című film, melyben a női főszereplő a gyerekkori barátjának nem mondta el, hogy ő valójában szerelmes belé, és erre akkor döbben rá, amikor a srác meghívja az esküvőjére, és megkéri, hogy legyen a tanúja. Emellett vannak a nehéz érzésekhez kapcsolódó elvarratlan szálak, ezek nagyon gyakran sérelmek, például, amikor vélt okok miatt megszakítjuk valakivel a kapcsolatot. Például megsértődik valaki valamiért, mert azt hiszi, hogy a másik azt hitte, hogy azért viselkedett úgy, ahogy, mert úgy hallotta, hogy… Ha nincs egy tisztázó beszélgetés, és nem tudják megbeszélni egymással, hogy ki mit érez az adott helyzetben, csak a találgatások maradnak, hogy mi is valójában a sérelemre okot adó dolog. Ilyenkor a félelmeink sokszor egy egészen más magyarázatot vagy választ generálnak, mint amit mondanánk egymásnak. Ha ezt nem tisztázzuk, nem beszéljük át, nem megyünk utána, akkor azt visszük belőle tovább, amit mi gondolunk, amitől a legjobban tartunk.Ennek tipikus példája lehet egy szakítás.Nagyon sokszor úgy szakítanak, vagy válnak el az emberek, hogy nem beszélik ki alaposan, valójában milyen folyamat vezetett el odáig, hogy meghozzák a fájdalmas döntést, inkább hordozzák a sérelmeiket. Ilyenkor is bent ragadhatnak és elsikkadhatnak olyan pozitív érzések, hogy mi volt együtt jó, miért tisztelem a másikat, pedig sokszor mindez végtelenül fontos lehetne a másik személynek. A könyvben külön kategóriaként említem a kezdődő párkapcsolatok megszakadását, az úgynevezett ghosting jelenséget, ahol igazán ordító jelenség az elvarratlanság. Ez akkor fordul elő, amikor egy jónak tűnő helyzetben egyszer csak megszakad a partneri szál, és az egyik fél nem tudja, hogy miért történik ez. Olyanokon kezd el gondolkodni, hogy vajon mit rontott el, mi az oka a történteknek, vajon átverték-e, vagy ő viselkedett rosszul az utolsó alkalommal, amit a másik esetleg nem említett, hiszen onnantól datálható, hogy elérhetetlen az illető. Ez megnyilvánulhat abban, hogy nem válaszol, vagy megszünteti azt a csatornát, ahogyan addig kapcsolatot tartottak, például chateltek. Mindezeket áttekintve alig-alig találnánk olyan embert, aki előbb-utóbb ne idézne föl valami olyan eseményt, akár a gyerekkorából, ami egy lezáratlan viszonyhoz kapcsolódik. Természetesen a helyzet rendezése nem szünteti meg az eredeti problémát, a rossz élmény az a múltban még ott marad, de nem mindegy, hogy valaki azt változatlan formában viszi tovább, vagy megérti, hogy esetleg egy rajta teljesen kívülálló dolog miatt kellett a sérelmeket elszenvednie. Ettől még van dolga azzal, hogy miért ő lett a „kiszemelt áldozat”, de mégiscsak egy más keretbe kerül egy adott élmény.Mit tanácsol, mit tegyen, mit tehet akkor valaki, ha negligálja, ghostingolja őt a másik? Mi ilyenkor a helyes magatartás, hogyan lehet ebből kikeveredni?Ilyenkor érdemes egy-egy kognitív technikát alkalmazni, azaz megnézni, mik az automatikus gondolataim. Általában az embernek az az első gondolata, hogy vajon miért történhetett ez meg. A legtöbben magukban keresik a hibát, nem a másikban. Persze lehet, hogy a baráti kör arra készteti, mondja azt, hogy ez egy idióta, és sok ilyen van a világban, de ezzel még nem mindenki tudja elengedni a félelmeit. Éppen ezért én inkább annak a híve vagyok, hogy nézzük meg, mi a rossz ebben a szituációban, hiszen általában ilyenkor még nem szoros a kötődés, sokkal inkább egy elképzelt életlehetőségről van szó. Sokszor éppen ez fáj a legjobban, vagyis, hogy már elképzeltem, hogy végre sínen vagyok, megtörténik valami az életemben, amit nagyon szerettem volna. Erről a fájdalmáról beszélni kell, hiszen ez egy klasszikus veszteség, elengedési folyamat. De foglalkozni kell azzal a gondolattal is, hogy „mi lehetett velem a baj”. Az azonban már nagyon egyéni, hogy itt mik jönnek szóba. Van, aki valamilyen testi dologra vezeti vissza, és azt gondolja, hogy a másik látta, hogy mégiscsak duci, sovány vagy alcsony és így tovább, vagy cikinek érezte, ahogy viselkedik, vagy túl sokat, vagy túl keveset beszélt, vagy a családja, a származása ellen van kifogása, vagy az exéről mondott valamit, amitől a másik megijedt. Jól látszik, hogy ezt már nem lehet általánosságban tárgyalni, hanem meg kell nézni, hogy ki mire gondol első körben, mihez köti a változás okát, ezek ugyanis az ő saját vélelmei magával kapcsolatban. Ezt nem a másik mondta, hanem az ő félelmei. Éppen ezért, azt mindig fontos tisztázni, hogy amitől ilyen helyzetekben szenvedünk, az nem valami külső dolog, hanem sokkal inkább az arra adott reakciónk vagy magyarázatunk, ami a rossz érzést okozza. Miután mi adjuk ezt a magyarázatot, ezért mi tudunk azzal dolgozni is. Ilyen helyzetekben afelé próbálom elvinni az embereket, hogy ők sem gondolhatják komolyan, hogy egy olyan kapcsolatra törekednének hosszú távon, amiben valaki már egy-két alkalom alapján is összerezzen azon, hogy vajon rosszul mozdult-e, rosszul csinált-e valamit, vagy meglátta a másik, hogy valójában ki ő, mi ő, hogy néz ki, milyen családból jön. Hiszen ezek nem változtatható dolgok, és nem azt az embert keressük, aki ezeket kifogásolja, hogy módosítani tudjunk ezeken, hanem azt keressük, aki mindezekkel együtt elfogad.A lezáratlan ügyek hogyan befolyásolhatják az életünket, milyen hatással lehetnek ránk?Minden szőnyeg alá söpört dolog feszültséget tart fenn bennünk, ami egy olyan úton fog felszínre törni, ami a gyenge pontunk. Aki hajlamos arra, hogy legyengítse magát fizikailag, akkor nála valóban egy testi tünetben fog felszínre törni, lehet ez gyomorpanasz, fejfájás, fáradtság, vagy más esetekben egy pszichés tünet: nyomott hangulat, szorongásos tünetek, pánik vagy akár szociális fóbia. De, ami szerintem ennél fontosabb, hogyha sokáig görgetünk magunk előtt megoldásra váró dolgokat, akkor azok elképesztő mennyiségű mentális és pszichés energiát kötnek le bennünk. A beszélgetés elején említett semmitmondónak tűnő konfliktus tisztázása után azt éreztem, mintha mázsás súlyoktól szabadultam volna meg. Hirtelen kapacitásom lett más dolgokra is. Ha pedig egy valóban fontos dolgot beszélünk át, még inkább megkönnyebbülünk, hiszen úgy érezzük, nincs már dolgunk vele, mert nem kapcsolódunk semmilyen formában egy lezáratlan, feszültségekkel és kimondatlanságokkal terhelt eseményhez. Én azt gondolom, hogy a legtöbb esetben jobb tisztázni a nézeteltéréseket, mert akkor nem okoz feszültséget egy újabb, véletlenszerű találkozás, és nyugodt szívvel tudunk egymásra köszönni.Milyen személyiségre utal, ha valaki inkább a bujkálást, az elkerülést választja ahelyett, hogy vállalná a szemtől szembeni kommunikációt a tisztázás érdekében?Nehéz általánosságban válaszolni erre a kérdésre, mert nem mindegy, hogy egy szerelem kifejezéséről, vagy egy konfliktus, esetleg egy elhagyás tisztázásáról beszélünk. Vannak, akinek az intimitás tűrése nem túl magas, azaz akik nagyon nehezen mennek bele érzelmileg átitatott helyzetekbe. Ők nem is igazán a megbeszélés elől menekülnek, hanem sokkal inkább az érzelmek vállalása, a saját érzelmeikkel való szembenézés elől, mert akár pozitív, akár negatív érzelemről legyen szó, ezek a helyzetek megterhelőek számukra. Tehát a szociális készségek mellett az érzelmekkel való szembenézés képességét is figyelembe kell venni. Emellett fontos az önreflexió, az is, hogy képesek vagyunk-e a realitás megőrzésére, vagyis egy érzelmileg telített helyzetben valóban tudunk-e konstruktív beszélgetést folytatni, vagy azonnal meg fogunk sértődni.A szakmai vagy a magánéletben adódó lezáratlan ügyekkel nehezebb megbirkózni?A magánéleti ügyekben általában mint ember érezzük magunkat megmérettetve az elfogadásunkat illetően. Ezzel szemben a munkahelyen inkább a teljesítményünkhöz kapcsolódó kérdések jelennek meg, melyek nem feltétlenül érintik az emberi értékeinket, azonban épp amiatt, mert bizonyos érzelmek nem vihetők be a munkahelyi környezetbe, ez nagyon sokszor megnehezíti a helyzetek tisztázását.Gyakran halljuk, hogy majd az idő mindent megold. Valóban érdemes az időre hagyatkozni, egyáltalán hogyan fordíthatjuk hasznunkra az időt egy-egy nehéz élethelyzet megoldásakor?Való igaz, hogy a legtöbb, adott pillanatban nagyon fájdalmas, mardosó probléma az idő múlásával enyhül. De sokszor épp a be nem gyógyított sebek képesek belobbanni akár évek múltán is, melyek addig legfeljebb csak azért nem okoztak annyi napi fájdalmat, mert szőnyeg alá söpörték őket. Az időnek akkor lesz gyógyító szerepe és ereje, ha mi magunk is aktívan teszünk azért, hogy a fájdalmunkkal szembenézzünk. Ennek az egyik legáltalánosabb eszköze a ventilláció, vagyis, hogyha valaki egy nehéz életeseményt, történetet vagy érzést többekkel is vagy többször megoszt meghatározott időn belül. Amikor kibeszéli magából, mindenkinek lesz egy nyugtató vagy erősítő megjegyzése, ő pedig újra és újra megfogalmazza, elmondja, kiadja magából,amit érez, adott esetben kidühöngi magát, és ez mind-mind gyógyító erejű, mert a benne föltorlódott negatív feszültség, amit nem tudott tisztázni, megbeszélni, fokozatosan enyhül ezekkel az alkalmakkal. De léteznek egyéb technikák is, ki is írhatjuk magunkból a fájdalmat, de van, akinek a sport segít. Ez már mind-mind a gyógyulási folyamat része. A másik véglet, amikor valaki úgy tesz, mintha meg sem történt volna a sérelmet okozó szituáció, és nem is szeretne arról beszélni. Ilyenkor úgy tűnhet, hogy a nehéz érzése háttérbe szorult, pedig csak elfedte a fájdalmát, ami ott burjánzik benne. Ilyenkor elég egy véletlen szituáció, például egy színházi előadás, egy film, egy könyv, vagy egy ismerőstől hallott hasonló történet, ami feleleveníti benne a feldolgozatlan érzelmeket, ami felzaklatja, és emiatt teljesen széteshet, padlóra kerülhet az illető. Pedig már évek óta úgy gondolta, hogy túlvan rajta. Ezek a tipikus példái annak, amikor azt mondjuk, hogy majd az idő megoldja…Létezik az a pillanat, amikor már nem érdemes a miértekre választ keresni? Hogy a másik miért nem akar velem szóba állni, miért nem akarja feloldani a köztünk lévő konfliktust, és annak mi lehetett az oka?Igen, létezik. Bár a befejezetlenségek feszültséget okoznak, és fölösleges energiát kötnek le, de ez nem azt jelenti azt, hogy mindig minden szálat el kell varrni, nem is lehet szerintem. Nemcsak azért, mert nem tudjuk sorra venni ezeket, hanem azért, mert nem is mindig adódik lehetőség arra, hogy a lezáratlan vagy fájdalmas ügyeket kellőképpen lezárjuk, egyebek között épp azért, mert nem minden esetben alkalmas erre a másik fél. A halál azonban nem kizáró tényező, hiszen nagyon sokféleképpen lehet dolgozni azon, hogy valaki megfogalmazza magában a korábban ki nem mondott érzéseit. Ebben segíthet például a pszichodráma, az önismereti munkából fakadó önelfogadási folyamat, a saját kognitív folyamataink feltárása. Meglehet, hogy valaki tényleg próbálta megbeszélni a másikkal a sérelmeit, csak az illető nem volt erre fogadókész. Ilyenkor érdemes azt megnézni, mit tanulhatunk ebből, mit tudunk kezdeni a saját félelmünkkel, hogy az ne gyengítsen minden esetben, mert nem is biztos, hogy megalapozott. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy van olyan ember is, aki akkor tud kellő távolságot tartani velünk, hogyha azt a bizonyos rossz érzést cipeli tovább, azaz valamiért nem áll érdekében újraközeledni, bármit is teszünk a békülés érdekében, Ilyen esetben mindig arra késztetem az embereket, hogy gondoljanak arra, ők megtették a saját lépéseiket, nem egyszer, hanem akár többször is megpróbáltak valamit helyrehozni, tisztázni, és ezzel ők, amit oda akartak adni, azt odaadták. És veregessék meg a saját vállukat, legyenek büszkék magukra azért, mert ők akár el is tudták volna mondani, hogy mit köszönnek a másiknak. Egy szóval, van az a pont, amikor csak azért vagyok felelős, amit én az adott kapcsolatba bele tudok tenni. Ha a másik nem nyitott ennek a fogadására, akkor kénytelen vagyok elengedni azokat a válaszokat, amiket a másiktól már nem fogok megkapni.