A kisfiamnak is joga van látni az igazi Európát

Ismert, Németországban egy fanatikus, vadállat, a halálkultusz és a sátán egyik szolgája egy karácsonyi vásárban a tömegbe hajtott december 20-án. Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nem szándékozom még egy újabb rókabőrt lehúzni a témáról, amit kellett és lehetett, már elmondták az előttem szólók. Nekem valami/valaki egészen más jutott eszembe erről: az egyéves kisfiam. Ugyanis azok, akik hagyták, hogy ez megtörténjen, sőt, tudatosan szervezték éveken keresztül azt, hogy ilyen és ehhez hasonló dolgok folyamatosan megtörténjenek Európában, azok éppen az ő (még apró) életével “szórakoznak”, az ő európai és magyar jövőjét szeretnék elvenni tőle (is).És most csak azért nem szorítom ökölbe a kezem, mert akkor nem tudnám leírni: a kisfiamnak igenis joga van ahhoz, hogy keresztényként, magyarként élhessen majd egy biztonságos hazában, amiért a felmenői keményen dolgoztak, és amúgy harcoltak is, ha kellett. A kisfiamnak joga van ahhoz is, hogy az európai kultúra sokszínűségét (nem a Pride-ot) is egyszer megismerje anélkül, hogy elütnék, megkéselnék, felrobbantanák, vagy “egyszerűen” csak gyűlölnék azért, mert keresztény és magyar/európai. Nincs több jófejség, nincs több tolerancia, ennek most és nekünk kell pontot tenni a végére, mert ő is el fog menni egyszer egy karácsonyi vásárba, ahogy az önök gyerekei és szerettei is. Mert joguk van hozzá, és mert el kell menniük (legalább) egy karácsonyi vásárba. Ahogy a kisfiamnak joga van ahhoz is, hogy egyszer hátizsákkal bejárja Európát, hogy Provence-ban sétálgasson tök részegen a levendulamezőn, esetleg Bajorországban a sörfesztiválon bulizzon a barátaival, beleszeressen egy pincérnőbe Lisszabonban, vagy hogy Santorini szigetén hülyének nézzék a helyiek, akik a turistákról minden pénzt le akarnak húzni. De joga van még ahhoz, hogy Skóciában whiskyt kóstolgasson, vagy Barcelonába vigye a barátnőjét a világ legklisébb randiútjára, és a Sagrada Família örökké felújítás alatt lévő tornyánál kérje meg a kezét… vagy nézze meg Van Gogh festményeit az amszterdami múzeumban (anélkül, hogy bemenne persze a piroslámpás negyedbe, mert az nem lenne helyes), de még azt is kívánom neki, hogy járjon andalúziai flamencót egy madridi kocsmában, és egyen pizzát Nápoly egyik eldugott kis utcájában…. tulajdonképpen mindegy, a lényeg, hogy ezeket meg tudja élni, mert ez az igazi Európa, akkor is, ha már majdnem elfelejtettük. Ez az ő kultúrája, nem pedig a karácsonyi vásárba hajtó migránsok, nem a savas támadás, nem a Pride-hónap és főleg nem Manfred Weber, meg a többi háborúpárti rohadék. Ezek nem Európához tartoznak, hanem a pokolba valók. Távol áll tőlem normál esetben az álértelmiségi álokoskodás, és nem szoktam költőktől idézgetni, de most mégis megteszem, mert beugrott egy, és szerintem ide illik: Ady Endre írta “A tűz csiholója” című versében a következőt: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.” Talán ez így kiragadva a teljes versből most passzolhat is ide – ezt döntse el a kedves olvasó – a lényeg, hogy nekünk most bátran merni kell nemet mondani, akkor is, ha emiatt kétezer forint lesz egy Euró, vagy ha újabb jogállamisági eljárást indítanak ellenünk, de még akkor is, ha a kéksapkások beküldésével fenyegetőznek, vagy azzal, hogy brutális pénzbírságokat szabnak ki ránk, ha nem hagyjuk, hogy hátravigyék és agyonlőjék az elmúlt ezer évünket. Mert most a kultúránkról van szó, és arról, hogy ez a kultúra a gyerekeink kultúrája lesz-e. Mondjuk ki: leszarjuk, hogy mivel fenyegetnek, nem adjuk oda magunkat és a kultúránkat, és főleg: nem adjuk oda a gyerekeink jövőjét és kultúráját. És mellesleg nem csak a magyar, hanem a többi európai gyerek jövőjét és kultúráját sem adjuk, mert nemcsak a mi történelmi örökségünk továbbadása miatt fontos most az asztalra csapni, hanem azt is biztosítanunk kell, hogy gyermekeink (az önöké, az európaiaké, az enyém) egy olyan világban nőjenek fel, ahol gyökereikből meríthetnek erőt és identitást. Mert egy gyermek csak akkor tudja megbecsülni mások kultúráját, ha a sajátját szilárd alapként ismeri, és ez a békés együttélés záloga. Nem csupán politikai cél, hanem lelki szükségszerűség is. És ha már belekezdtem az előbb az idézetekbe, hadd idézzek a Tisza-pártos Dávid Dóra nevű rettenettől is, aki a következőt mondta nemrég: A hozzáálláson kell változtatni, hogy ne rekesszünk ki senkit, fogadjunk be mindenkit. Egyrészt: menj a picsába! Másrészt, ez a senkiházi aljadék annak a másik senkiházi aljadék Magyar Péternek a szövetségese, aki azt találta kifejteni, hogy csak egy kis szuverenitást kell feladni, közben pedig lepaktál azokkal, akik megteremtették annak a lehetőségét, hogy ez az állat a tömegbe hajtson, és akik meg akarják teremteni annak a lehetőségét, hogy ez Budapesten is megtörténjen. Ne legyenek illúzióink, ezek ugyanannyira gyűlölik Európát, mint azok, akik késelnek, erőszakolnak, robbantanak, lefejeznek, vagy éppen egy bérelt autóval a tömegbe hajtanak. Csak ők a háttérből teszik, talán megrendelésre, de kicsit gonosz meggyőződésből, egyik kezükben szivárványos zászlóval, másikban pedig egy jogállamisági jelentéssel, amelyben bonyolult jogi köntösbe bújtatva valójában az van leírva, hogy nem akarják, hogy a gyerekeink lássák valaha az igazi Európát. Nekik ez egy projekt, nem pedig az otthonuk. Tudjuk, a civilizációhoz három dolog szükséges: a közös vér, a közös Isten és a közös ellenség. A brüsszelitáknak és az önsorsrontó európai politikának köszönhetően ezek közül már kettő is megvan, azt meg nem kellene megvárni, hogy a vérünk úgy legyen közös, hogy együtt csordogáljanak a karácsonyi vásárok romjain. Ezt most együtt kell megcsinálnunk, már csak azért is, hogy a német, a francia, meg az olasz gyerekek egyszer eljöhessenek Budapestre enni egy jó gulyást a Vörösmarty téren – csak hogy maradjunk az európai kliséknél. És ezekre a klisékre, és Európára nagyobb szükségünk van, mint valaha.