„A kudarcoktól nem félni kell, hanem tanulni belőlük”

Lizzy Card, PlanAll, Remind, Tudatosság napja – mind-mind Szilágyi Gábor sikereinek és munkájának egy-egy állomása. A siker pedig nem a véletlen műve, sokkal inkább azé a vállalkozószellemű bátorságé, ami Gábort végig kísérte az elmúlt több mint húsz évben. Az elszántság mellé társul szegődött még hozzá az úton a kitartás, a folyamatos kíváncsiság, a tanulni vágyás, és egy olyan lelkes csapat, mellyel az álmok megvalósítása sem tűnik lehetetlen vállalkozásnak. Szilágyi Gáborral, a Lizzy Card ügyvezető társtulajdonosával, a PlanAll tervezők és a Remind Magazin kiadójával beszélgettünk. Pályafutásodat ismerve nyugodtan kijelenthetjük, hogy te egy alkotó ember vagy. Honnan ered ez a hajtóerő?Ezt még én is kutatom, de valószínűleg az alkotás vágya már gyerekkorom óta a része az életemnek. Ennek ellenére mégis csak most, 50 éves koromra tudatosodott bennem, hogy kifejezetten valami olyat szeretnék létrehozni, ami maradandó tud lenni. Ez talán onnan ered, hogy én úgynevezett láthatatlan gyerekként nőttem fel, ami annyit tesz, hogy a szüleim annyira elfoglaltak voltak a saját párkapcsolati és egyéb problémáikkal, hogy igazán nem is figyeltek rám. Én pedig betagozódtam ebbe az életbe, és azt éreztem, akkor vagyok jó kisfiú, ha láthatatlan vagyok. Ez mély nyomot hagyott bennem olyannyira, hogy mindig szerettem volna valami olyat csinálni, ami látható, amit mások észrevesznek. De fontos, hogy ez a láthatóság semmiképpen ne legyen öncélú, hanem sokkal inkább segítő legyen. Mert nem feltétlenül én akarok látható lenni, hanem azt szeretném, hogy az legyen látható, amit létrehozok.Milyen példát adott és tanított neked a szüleid élete, hogy felnőttként elkerüld az ő hibáikat?Én egy nagyon későn érő típus vagyok. Nekem egy 18 évig tartó házasság két gyerekkel és egy válás kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, valami nem stimmel az életemben. Mindez egy igen komoly krízisben csúcsosodott ki, ami mentális és fizikai tünetekben is megnyilvánult. Amikor ebből a személyes válságból kikeveredtem, akkor jutottam el oda, hogy sokkal tudatosabban szeretném élni az életemet. Rájöttem arra is, hogy nagyon sok olyan mintát követek, ami a szüleimre volt jellemző. Hiába szerettem volna máshogyan létezni, mint ők, a mintát tőlük kaptam, és addig, ameddig nem jöttem rá erre, addig teljesen tudattalanul úgy éltem, ahogyan ők. Nagyon hosszú folyamat volt, mire rádöbbentem, hogy nem elég csupán csak dacból máshogy élnem, fel kellett ismernem, hogy miben kell fejlődnöm ahhoz, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, mint ők. Ez a transzformációs folyamat az elmúlt két évben zajlott le bennem. Ehhez kellett egy trauma, egy krízis, hogy rádöbbenjek, változnom, változtatnom kell, amihez szükségem volt segítségre is. Ez első sorban külső segítség volt, amely nagyon jól visszatükrözte, hogy a cselekedeteim és a gondolataim sokáig egyáltalán nem voltak összhangban.Amikor felismerted, hogy akár az üzleti, akár a magánéletben rossz úton haladsz, nagyon nagy nehézséget okozott az irányváltás?Az igazság az, hogy mind üzletileg, mind pedig a családi életemet tekintve komoly kudarcaim is voltak a múltban. Egyrészt ezek a kudarcok adták az alapot, hogy elgondolkodjak azon, mit csinálok rosszul. Közhelynek tűnik, de nagyon is igaz a mondás, miszerint az a bolond ember, aki mindig ugyanazt csinálja, és mégis más eredményt vár a végén. Először is rá kellett jönnöm arra, mi az oka annak, hogy más eredményt várok, miközben ugyanúgy teszek mindent, mint korábban. A másik dolog, ami elengedhetetlen a változáshoz, hogy kellően mélyek legyenek a bukások, mert csak ezek bírnak transzformációs erővel. A kicsi bukásokat nagyon könnyen el tudjuk viselni, de a nagyokba a lelkünk és a testünk is megbetegszik, és csak ekkor jön a mélyebb felismerés. Hogy miért? Mert hajlamosak vagyunk arra, hogy beleragadjunk élethelyzetekbe, mondván, az ismert rossz is jobb, mint az ismeretlen, aminek ugyan a játékszabályait még nem ismerjük, és akár egy jobb lehetőséget is kínálhat. Azt, hogy az életünk rossz irányba tart, nem csak felismerni nehéz, de a változtatás, a régről beidegződött, a megszokott rossz elengedése sem könnyű. Ehhez óriási önismeretre van szükség, hogy megfelelő belső hajtóerővel és belső energiával, magabiztosan tudjunk kimerészkedni az ismeretlenbe. Ha nem hiszünk önmagunkban és nem ismerjük magunkat, akkor képtelenek leszünk kilépni a rendszerből - legyen az üzleti vagy családi - még akkor is, amikor nyilvánvaló jelei vannak, hogy már önmagunkat is becsapjuk. Jó hír azonban, hogy az önismeret tanulható, de mindenképpen egy hosszú folyamat eredménye. De csak így érthetjük meg, hogy miért van bennünk düh, félelem vagy szorongás. Az önismeret olyan, mintha egy külső személy szemszögén keresztül kezdenénk el megfigyelni, hogy egy adott konfliktushelyzetben vagy szituációban miért úgy reagálunk, ahogy. Az elején még nincsenek válaszok, majd ahogy haladunk egyre mélyebben az önismeretben, a reakcióidő is rövidülni fog, és egyszer csak elérünk oda, hogy már a konfliktushelyzetben felismerjük, milyen sémák lépnek működésbe bennünk. Ha ismerjük önmagunkat és a határainkkal is rendben vagyunk, sokkal jobban és hatékonyabban tudjuk kezelni a kritikus vagy krízishelyzeteket is.