A lélek fényre éhes

Csendesen szállingózik a hó már második napja, nem olvad, csak szaporodik a fehér dunyha. A hópihék kacér keringőt járnak a villanykarók izzói alatt, majd némán huppannak le megszámlálhatatlan társaik mellé. Valahol egy „százegyes” kipufogója berregi fel tompán a környéket, két utcával arrébb már munkálkodik a szövetkezet készenlétbe állított traktorosa is. A fából összeeszkábált, „házi gyártású”, háromszög formájú hókotrója itt-ott odakoppan a földhöz, aztán a hangjukat elnyeli az egyik utcasarok. Határtalan az örömöm, hogy nem takarítja el teljes mértékben az utakról a havat. Marad annyi, hogy a következő napokban felhőtlenül lehessen szánkózni és csúszkálni a nagyszüleim háza előtti dombon. Az évszám 1992, szenteste van. Az udvarból származó fenyőágat néhány órája díszítettem fel a nappaliszobánkban és nagyszüleim előszobájában. A csillogó, itt-ott kopott, több évtizedes szedett-vedett díszekből, a színes papírból készített szalagokból meg harangocskákból jutott egy kevés a falakra is. Csak az egyik színes égőszál volt hajlandó világítani, ezért a gyertyákat is felcsíptettem az ágacskákra. Felhőtlen jókedvvel, ugrándozva igyekszem barátnőmért. Picit késünk majd az istentiszteletről. Azért is, mert közben „fogunk egy-két nyulat”, Jézuskát hempergünk az érintetlen puhaságba. És mert nem tudunk betelni sem a havazás varázslatos illatával, sem azzal a csillogással, ami áthatja a falunkat átszelő völgyet, ameddig csak a szem ellát.