A lengyelek mutatták meg ismét az influenszerlét elviselhetetlen ürességét

Lengyel és izlandi rövidfilmek mutatják meg korunk abszurditását, miközben a háború pusztításáról egy amerikai mű fest baljós képet. Ilyen volt a BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál második napja. A lengyelek 2020-ban elkészítették már az utóbbi évek egyik legjobb influenszeres drámáját. A Sweat főhőse egy követők százezreivel rendelkező fitneszedző, aki magányát és szeretetlenségét próbálja palástolni a nagyközönség előtti élettel. Sylwia sérült nő, aki illúziókkal kereskedik, de igazán nem akar rosszat senkinek. Kedvelhető főhős, a néző pedig drukkol neki, hogy az élete jobbra forduljon. Most pedig megint a lengyelek kellettek ahhoz, hogy tökéletes képet kapjunk egy másik típusfiguráról: a motivációs trénerről, aki valójában pokollá teszi a benne bízók mindennapjait. A BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál második, csütörtöki napján vetítették Mikolaj Piszczan filmjét, a Good Guy-t (Dobry Chlopak), melynek antihőse valóban mentes mindenféle erkölcsi gátlástól. Ennek ellenére szentül hiszi, hogy életcélja segíteni az embereket a fejlődésben, jobbá válásban. Ladányi Jancsó Jakob két évvel ezelőtti rövidfilmje, Az elveszíthető dolgok szeretete juthat eszünkbe, melyben szintén egy végtelenül cinikus, kegyetlenkedő influenszer srácot figyelhettünk. Piszczan munkája viszont még ennél is elvetemültebb alakot fest le. Teszi ezt ráadásul felszabadult nyíltsággal, jókora fekete humorral. Bár néhány ponton megsejtjük, hogy a rettegett coach gátlástalansága miféle gyerekkort rejt maga mögött, de összességében a film a borzongatásra, elidegenítésre helyezi a hangsúlyt. Célja bemutatni korunk hősét, aki popkulturális mintákból építi fel a komplett személyiségét, hogy aztán a nála gyengébbeken verje le mindazt, amilyennek a világ valaha látta és látja őt. A Good Guy egy adott pontján eszünkbe is ötlik, hogy mintha csak azt látnánk, milyen, amikor valaki túl komolyan veszi a Harcosok klubját. Majd mikor már megdicsérnénk magunkat a tökéletes referenciáért, a főhős röhögve kimondja: totál Harcosok klubja az egész! Ez jellemző talán az egész filmre: önfeledten merül el a lélek sötét bugyraiban, hogy a dermedt nézőt időnként emlékeztesse arra, mit is lát. Nem, nem valamiféle magyarázat nélküli őrültet, sokkal inkább olyasvalakit, aki mindannyiunk kedvenceiből rakta össze magát. Tessék, lehet gyönyörködni a végeredményben! A BuSho második napjának versenyfilmjei között volt Cannes tavalyi egyik díjnyertese, az izlandi Fár is. Martinsdóttir munkájának a szándékos minimalizmusa az egyik legnagyobb előnye. Az alig ötperces film egy kávézóban játszódik, komoly öltönyösök folytatnak üzleti megbeszélést, minden gondolatuk a beruházások sikerességéről és a közös munka tervezéséről szól. Hirtelen viszont váratlan dolog történik: egy sirály csapódik az ablaknak. A vendégek pár pillanatra zavartan tekintenek fel, majd ott folytatnák, ahol abbahagyták. Anna viszont képtelen erre, így végül felugrik, és kisiet a haláltusáját vívó madárhoz. Képtelen elviselni a szenvedését, így egy kővel készül megoldani a helyzetet, ám ekkor egy csapatnyi gyerek sereglik köré. Amint pedig próbálják lebeszélni, hogy ne ölje meg a madarat, a helyzet egyre kényelmetlenebbé válik. A Fárt nézve legalább annyira feszengünk, mint Ruben Östlund legjobbjai esetében. Gunnur Martinsdóttir tökéletesen képes sűríteni, egyetlen jól elkapott, szinte banálisnak tűnő jelenetben rengeteg mindent megmutatva mindennapos szorongásainkról és a mindannyiunkat feszítő társadalmi képmutatásról. A korszellem tökéletes kifejezése a „cringe”, melyet a Fárnál jobban kevés rövidfilm kapott el mostanában. A madarak és a bizarr események főszerepet játszanak Marie-Lola Terver és Paul Jousselin közös filmje, a The Mysterious Adventures of Claude Conseil esetében is. Címszereplőnk középkorú madárkutató, aki legszívesebben az erdőben tölti az idejét, és mi sem állhatna távolabb tőle, mint a mindenféle szexpartik világa. Egy nap viszont váratlan üzenetek sorát kapja egymás után, melyek esetenként visszafogottabban, de általában inkább önfeledt vulgaritással adják a tudtára, mi mindent tennének vele. De mivel érdemelte ki ezt szegény feje? Miért a félreértés, ha arról van szó, és hogyan lehet még egy ilyen kínos helyzetből is jól kijönni a végére? A francia film hasonló alaphelyzetből indul, mint az izlandi, máshová fut viszont ki, felvillantva az esélyét annak, hogy még különös világunk különös történéseit is emberivé lehet változtatni. A virtualitás személytelensége, a mocskolódás, a szexuális szolgáltatások telefonunkra költözése mind-mind olyan jelenségek, melyek elidegenítő jelleggel hatnak, és sokakat a kétségbeesés szélére kergethetnek. Terverék filmje viszont azt mutatja, kellő derűvel és megfontoltsággal fel lehet fedezni mindannyiunkban a másik embert, és meg lehet találni a közös pontokat még ennyire távolinak tűnő felek között is. Szívmelengető, szórakoztató történet. Szintén annak mondható a csütörtöki program egy orosz filmje, a Thirty Seconds (Tridzat’ Sekund). Ivan Sosnin filmje eléggé más, mint az egy nappal korábban játszott, általunk is dicsért Crease. Nem mintha a kórházban fekvő beteg gyerekeket mutató, bohócdoktorokról szóló Thirty Seconds az élet naposabb oldalát mutatná. Viszont Demitri Zujew rendezésével ellentétben felvillantja, hogy a képmutatásra és az elesettek magára hagyására szocializáló rendszerben is lehet segíteni, jónak lenni, ha kellő határozottsággal biztatjuk erre magunkat és másokat. Sosnin filmje nyilvánvalóan eszünkbe idézheti a Patch Adamset, összességében pedig nem lesz egy különösen kiugró darab, nem lépi túl a műfaj megszabott kereteit. Mégis szép, kedves történet, melyet már csak azért is érdemes látni, hogy sokadjára is elismételhessük magunknak: nem az orosz nép a felelős a kormánya gaztetteiért, és ott is ugyanúgy többnyire jóra törekvő, segíteni próbáló emberek élnek, mint akárhol máshol. Kevésbé pozitív összképet fest az amerikai Albert Rudnitsky filmje, a Mama. A látomásos képekből összeálló film főszereplője egy ukrán menekült, Sasha, aki New York városában, egy vízparti sátorban próbál túlélni, és hírt kapni otthonról. Azaz hogy biztosan eljutott Amerikába? Vagy épp egy bunkerben lapul a szeretteivel, rettegve az újabb bombatámadástól? Közben váratlanul egy hajléktalan férfival is meg kell küzdenie, aki hol sorstársának tűnik, máskor meg olyannak, akitől sok jót nem remélhet. De közben már támadnak itt is a fegyveresek, a víziók pedig tovább kavarják az egészet. Megrendítő és innovatív rövidfilm a Mama, mely időnként egészen rabul ejt hangorkánjával: egybeolvad a technobulik szünet nélküli lüktetése, a telefonról hallott hírek monotonitása és az embert újra és újra utolérő erőszak üvöltése. Az ember pedig már csak egy kis csendet szeretne, az anyai ölelést és felesége hangját – hiába. A csütörtöki versenyfilmek közül mindenképp érdemes kiemelni még az olyan magyar munkákat, mint Kühnel Szabó Anita szórakoztató túlvilági animációja, az Apád, illetve Karácsony Péter móriczi groteszkje, a helyi potentátok kisszerűségét tökéletesen felvillantó A kis hatalmasok. Mindkét filmet méltattuk már korábban.