A megsértés természetrajza

Hogyan sérthetnék meg valakit annyira, hogy többé szóba se kelljen vele állnom? Ezen töprengek, miközben a reggeli kávémat szürcsölgetem, és elszívom a nap első cigarettáját. Visszaszoktam ugyanis az utóbbi időben, ha még nem mondtam volna. Rosszabb napokon egy egész dobozzal elszívok, pedig mondta az orvos is, hogy végképp abba kellene hagynom, mert köhécselek tőle rendesen. Néha elő szokott jönni olykor-olykor a rosszabbik énem, és ezt nem csak a cigi miatt írom. Vagyis ott van az mindig, ugyanúgy, mint másokban, csak próbálom magam előtt is ügyesen titokban tartani. Ugyanúgy, mint mindenki. Vagy nem mindenki. Ez a nap legszebb része egyébként: ülök a fotelban, kortyolgatok a bögréből, beszívom a füstöt, és csak nézek ki a fejemből, anélkül hogy gondolnék bármire is. A telefon némítva, és nem is vagyok még hajlandó foglalkozni a napi mókuskerékkel, beindul az majd mindjárt magától. Legszívesebben a madáretetőnket bámulom, ilyenkor már jönnek szépen a picinykéim: verébből és cinkéből van a legtöbb, de aztán a hideggel együtt megjelennek a tengelicek, rozsdafarkúak, rigók, zöldikék, újabban pintyeket is szoktam látni. A madáretető már elég rozoga, talán már több mint tíz éve, hogy kiakasztottam, s olykor a nagy forgalom miatt azt hiszem, mindjárt leszakad, talán nem ártana megerősítgetni, vagy tákolni egy újat. Ha már itt tartok, akkor egy kutyaházat sem ártana összekalapálni, azt is tervezem már régóta, de sehogy sem jutok odáig, hogy meg is valósítsam.