A „mese” hatalma

Egy Nobel-díjas amerikai közgazdász szerint az igazi hatalom a legjobb „történetmesélők” („storytellers”) kezében van, vagyis mondhatnánk némi kesernyés öniróniával, nincs mese, csak mese van. És valóban, aligha véletlen, hogy az elmúlt évtized során a globális beszédtér legnagyobb karriert befutott fogalma a narratíva, vagyis az elbeszélési mód, tehát az a „valami”, amely az értelmezési keret és a hozzá illesztett fogalomkészlet egységéből jön létre. Most, amikor mindenki megvonja az elmúlt év mérlegét és kísérletet tesz az előttünk álló év várható fejleményeinek a felvázolására, érdemes egy kicsit eltöprengeni azon, hogy mindezt milyen narratívával teszi. Merthogy mindnyájan csak „mesélők” lehetünk, nem a valóságot mondjuk el, hanem egy történetet mesélünk el az általunk elképzelt valóságról. Hajlamosak vagyunk persze talán indulatos és némileg túldimenzionált magabiztossággal azt gondolni, hogy lehet, hogy mások „csak” történetmesélők, de mi a valóságot, mármint a „valóságos” valóságot beszéljük el, ám ettől még mindnyájan mesélők vagyunk. Oswald Spenglernek A Nyugat alkonyában megfogalmazott gondolata, miszerint annyi világ van, ahány lény a világon, talán úgy „fordítható le”, hogy annyi történet van a valóságról, ahány lény létezik. Ettől még persze lehet és kellene is talán valamiféle rendszerbe foglalni a legfőbb „narratívanyalábokat”, mert ez segíthet minket abban, hogy a narratívák permanens globális háborújának örvényeiben vergődő világot és benne önmagunkat egy kicsit jobban megértsük. Ez a globális háború nemcsak annyiban globális, hogy a világhatalmak tektonikus összeütközése során is tetten érhető, hanem annyiban is, hogy mindnyájunk lelkében, legközvetlenebb emberi kapcsolatainkban is ott kavarog. Ha megpróbálunk rátekinteni erre a világörvénylésre, a „történetek elmesélése” három nagy nyalábjának képe bontakozik ki előttünk.