A mesélés kínja és öröme

Előbb az lett volna a cím, hogy Bornemiszától Jókai Mórig. Teljesíteni vágytam ígéretemet, hogy a kétszáz éves Jókai Erdélyéről szóljak, de közben a reformáció kori irodalmat kezdtem tanulmányozni. Ez a cím azt feltételezné, hogy három évszázad magyar irodalmának vázlatát adom. Noha ez lehetséges volna röviden is, több lenne benne a kín, mint az öröm. Az öröm és a kín együttesét éppen a tíz év híján fél évezreddel ezelőtt született Bornemisza Péter (a műfaj kereteivel meglehetősen szabadon bánó) prédikációi hívták elő. A Balassi Bálintot nevelő s a magyar nyelvű világi lírát már előtte, az 1550-es években egyetlen nem vallásos ihletésű énekével, a „Siralmas énnéköm…” kezdetű búcsúverssel megteremtő prédikátor Nemeskürty István észrevétele szerint felismerte: az igemagyarázat (postilla) keretei igenis lehetővé teszik az önvallomást, a „regényes” elbeszélést, a jellemrajzot és a társadalmi kérdésekben való állásfoglalást. Bornemisza, akár a Bonfinit megszínesítő magyar krónikájában a másik reformátor, Heltai Gáspár, pótolja a bibliai szöveg lélektani hiányosságait, a maga elképzelése s „a dolgok belső logikája szerint kiegészíti és színezi az eseményeket. Tehát az elmondottakat nemcsak erkölcsi tanulságok levonására szolgáló hasznos kiindulópontnak tekinti […], hanem az emberi életből vett elbeszélésnek, melynek kerek, művészi egésznek kell lennie.” Ezért mutatnak a világi elbeszélő próza felé egyházi művei – egyedüliként a korabeli prédikációs könyvek között. Ezt az eltávolodást érzékelve fogalmazott így Bornemisza: „Ezeket nem prédikáció gyanánt írom, hanem olvasó tanúság gyanánt.” Nemeskürty ebből az írói magatartásból következtette, hogy a szerző önmagát is kritikus kíváncsisággal figyelte, ami szintén új jelenség volt a magyar irodalomban. Az is modern írói felfogás, hogy a saját élményei, szenvedései, örömei azért fontosak, mert ezek ismeretében tud másoknak és másokról is nagyobb hitelességgel írni: „Atyámfia, teérötted is eresztette az Isten ezt rám, hogy amit neked írok, nagyobb bizadalommal vallhassam.” Az öt, összesen hétezer oldalt meghaladó postillagyűjteménye s különösen a két utolsó, valóságos kor- és társadalomrajz, amit nemigen szoktunk elvárni ettől a műfajtól.