A Messiásra várva

A nép már nagyon várta a Messiást, Isten felkentjét, hogy a régi próféták jövendölése szerint eljöjjön, és megszabadítsa őt a megszállók és a kollaboránsok hatalmaskodásától. És lőn csoda, a Megváltó eljött! A tömeg már messze a város falain túl eléje tódult és az Olajfák hegyétől a Kidron völgyén át zöld pálmaágakkal terítette le az útját, ahogy az Aranykapun át szamárháton bevonult Jeruzsálembe. A folytatás már kevésbé sikerült jól: a hatalom mérhetetlen médiafölényét és korlátlan anyagi forrásait felhasználva karaktergyilkosságot követett el ellene, ráadásul egyik legfőbb bizalmasát lepénzelve hazug rágalmak ürügyével elfogta. Végül a korábban oly lelkes nép zavarodottságát és gyáva tehetetlenségét kihasználva elítéltette és kivégeztette. A Szabadító azért mégsem hagyta magát, harmadnapra feltámadott, de az emberek gyarlóságán, a tömeg kétszínűségén, sőt egyes tanítványai árulásán és hitvány megalkuvásán igencsak megsértődött. Legbelsőbb köréhez tartozó tanítványainak és követőinek ugyan még megjelent egy rövid időre, ahol elmondta nekik, hogy úgy látja, az emberek még méltatlanok a szabadságra és jólétre, ezért egy időre visszavonul Atyjához a dolgot megemészteni. Addig a tanúságtételen túl az ő dolguk lesz tanításainak terjesztése és az emberiség jóra nevelése. Ha majd úgy látja, hogy eljött az idő, visszatér ítélni eleveneket és holtakat, de akkor aztán szeretet ide, megbocsátás oda, nem lesz kegyelem: az arra érdemeseket magával viszi a mennybe, a megátalkodott gonoszokat viszont a pokol kénköves lángja várja! Így szólt az Úr, és huss… eltűnt a tanítványok szeme elől. A tizenkét apostol (az áruló Júdás helyére Mátyás lépett) a Megváltó feltámadása fölött érzett nagy boldogsággal, ugyanakkor nem kis tanácstalansággal fogott bele a hatalmas feladatba. Zömmel tanulatlan, egyszerű emberek voltak, és bár akadt köztük négy viszonylagos írástudó, de ők sem voltak képzett, gyakorlott vezetők: nem értettek a hálózatépítéshez és gőzük sem volt a politikai marketingről. De az Úr óhaja parancs, szétváltak, és elindultak a szélrózsa minden irányába, hogy elvigyék az embereknek az Evangéliumot. Az elkövetkező években igen dicséretes munkát végeztek, szimpatizánsokat kerestek, rászorulókat támogattak, így számos kisebb közösséget építettek fel mindenfelé a Birodalomban. Az emberek közül jó páran hajlottak ugyan a jó szóra és megfogadták az intelmeket, felvéve a keresztség sákramentumát, és várták a Messiás újbóli eljövetelét, de az Örömhír a nagy többségéhez mégsem jutott el, a hatalom elsöprő médiafölénye és ellenpropagandája birtokában szilárdan őrizte megdönthetetlennek tűnő kétharmadát. Egyre inkább úgy nézett ki, hogy a Megváltó egyháza egyike marad a Birodalom területén egyidejűleg működő különböző, pár százalékos kis vallási csoportnak, amelyek egymással is vetélkedve, torzsalkodva elvegetálnak a birodalom diadalíveinek árnyékában. Ráadásul a hatóságok is vegzálni kezdték őket, egyszóval a keresztények ügye nem állt valami fényesen. Az üldözők csapatából tehetségével és tettrekészségével kitűnt egy fiatal tárzusi zsidó, Saul. A római polgárságot is elnyert gazdag, befolyásos szülők gyermekeként kiváló neveltetésben részesült, kijárta a megszálló birodalom elitképző iskoláit: írt, olvasott, nyelveket beszélt (a héber mellett arámi, latin, görög, egyiptomi stb.), vagyis minden együtt volt benne a ragyogó karrierhez. Persze ehhez bizonyítani kellett az Uralkodó iránti feltétlen hűséget is. Ugyan mi lehetett volna erre alkalmasabb egy kis lázadozó közösséggel, a birodalom ellenségeivel való leszámolásnál? Teljes gőzzel vetette magát a küzdelembe, térdig véresen járt a harcban. Nem volt kegyelem annak, aki a keze közé került! Ám néha a legjobb gépezet fogaskerekei közé is kerülhetnek apró homokszemek, főleg sivatagos tájon. A hiperaktív Saulnak Damaszkuszba vezető útján, aminek egy kiszemelt kis keresztény sejt megsemmisítése volt a célja, félúton látomása támadt, amelyben megjelent neki maga a Mester, számonkérve őt: „Miért üldözöl engem?” Sault a hideg rázta ki, ráadásul meg is vakult: kétségbeesésében rádöbbent addigi élete hitvány és bűnös voltára, amiből egyetlen kiút ígérkezett: addigi nézeteinek gyökeres megváltoztatása és a Megváltó követése. Látása egyből visszatért, tisztábban, mint valaha! Pál (Paulus) – mert nevét véglegesen erre változtatta – ha lehet, még nagyobb buzgalommal (a neofi ták buzgalmával) vetette bele magát immár a keresztény közösségek védelmébe és szervezésébe, mint korábban a pusztításába. Ebben nagy segítségére voltak egykori tanulmányai, az elit képzések, politikai marketing meetingek, távoli alapítványok által finanszírozott network tanfolyamok. De legfőképpen az, hogy pontosan ismerte a hatalom észjárását, mivel maga is annak keblén ringatózott jó ideig. Tudta, kikkel áll szemben, és mire számíthat tőlük, és mivel nem voltak illúziói, gondolkozásában meg tudta előzni a korrupciótól és az elbizakodottságtól elnehezült ellenfeleit. Tudta azt is, mikor, hol kell ott lennie, hogy minél több emberrel találkozzon, ezért miszsziós úton fáradhatatlanul járta be a birodalom megannyi városát, települését. Amellett, hogy kitűnő szónok, hatásos előadó volt, az elsők között alkalmazta a kor legújabb kommunikációs technikai vívmányát a hívők távoli csoportjaival való kapcsolattartásra: a postával elküldött levelet. Tudta, hogy a szó elszáll, de az írás megmarad, egy-egy a korintusiaknak, rómaiaknak, tesszalonikiaknak írt üzenete százakhoz, ezrekhez jutott el megsokszorozva, ahogy azt újra és újra felolvasták a közösségek előtt. Ugyanakkor többször fölényesen hárította el a provinciális hatalmi szervezetek támadásait bennfentesként kikérve magának, hogy „holmi zsidók vagy akárkik” rágalmai miatt őt, a született római polgárt vegzálják, így szabadulva meg ellenségei markából. Állhatatos munkája és rendkívüli szervezői tehetsége nyomán gomba módra szaporodtak szerte a birodalom városaiban az új vallás sejtjei, szigetei. Pál ráadásul olyanokat is elért és hívévé tett, akikre az apostolok korábban nem gondoltak vagy nem akartak gondolni: a nem zsidók, az ún. pogányok tömegeit. A kereszténység rohamosan terjedt, már a közvélemény-kutatások is egyre nagyobb értékekkel mérték. Az apostolok, a Megváltó személyes tanítványai, végakaratának letéteményesei értetlen csodálattal, ugyanakkor növekvő ingerültséggel figyelték Pál minden képzeletet felülmúló sikerét a Hit terjesztésében. Végül is semmi újat nem mond az embereknek, ezt korábban ők már százszor, ezerszer hirdették, de hogy van az, hogy míg rájuk csak kevesen hallgattak, Pált tömegek követik? Az se biztos, hogy olyan jó, hogy számtalan korábbi pogánnyal hígítja fel az egyházat a régi igazakat kisebbségbe szorítva! Egyáltalán: ki itt a főnök: Péter, a Megváltó helytartója, akire Ő az egyházát építette – vagy a legfőbb ellenségtől átpártolt Pál, aki az Urat személyesen nem is látta? (Oké, a damaszkuszi úti történet… jó sztori, de azért az más!) Sokan, egyre többen már magát a Messiást látják benne! Az antiochiai zsinaton Péter az apostolok nevében mindezt a szemére is vetette. A szigorú Jakab megszállottan kutatta és hozta nyilvánosságra a REN-nek, vagyis Róma Elvtelen Nyaloncainak korrupciós bűnlajstromát, de időnként a pártatlanság elvének fenntartása végett a saját soraikon belülieket sem kímélte. Még Máté evangélistának, az egykori adószedőnek is beszólt megvetett korábbi tevékenysége és bizonyos összegekre vonatkozó zavaros elszámolásai miatt. Most Pál korábbi életét vette vizsgálat alá: aki a szent ügyet szolgálja, annak magának is feddhetetlennek kell lennie! Már pedig Pál korábban Saulként a korrupt hatalom kegyence volt, lubickolt a REN poshadt vizének számos jól fizető kamutisztségében és latifundiumtanácsában! A kezébe adott hatalommal pedig súlyosan visszaélt, számolatlanul utalgatta ki az adógarasokat keservesen befizetők pénzét a cimboráinak, akikkel együtt üldözték a Megváltó egyházát. Ráadásul a legnagyobb bűnben, gyilkosságban is részt vett, ne feledjük István vértanút, kinek szent vére Pál kezéhez is tapadt! A Megváltó által hirdetett megbánás, a jóvátétel, a bűnök bocsánata – ó Egek, ezek szép elvek, de lássuk be, mindennek van határa: például az Úr saját kezűleg verte ki a kufárokat kötéllel a templomból, Júdásnak pedig soha nem bocsátott meg! És ha még megbocsájtunk is bizonyos dolgokat, de méltó-e az elkövető arra, hogy a világ eljövendő győztes egyházának vezetői közé tartozzon?! A történetben itt olyan ponthoz jutottunk, ahol – interaktív módon – kétféle folytatást és befejezést választhatunk. 1. A zsinat elítélte Pált korábbi bűnei miatt és megfosztotta az egyházban viselt minden tisztségétől. Bár a keresztény bűnbocsánat jegyében nem kövezték meg a helyszínen, de arra ítélték, hogy a Holt-tenger sziklafalának egyik barlangjában remeteként napi állandó imádkozással töltse hátralevő életét teljes elszigeteltségben. Pál elnézést kért a hívők közösségétől korábbi vétkeiért és megköszönte a zsinat nagylelkű kegyelmét. Életének további napjait bűneinek bocsánatáért való szüntelen esdekléssel morzsolta le magányos cellájában. Sajnos a Megváltó egyháza hozzáértő, szilárd akaratú szervező híján hanyatlásnak indult, végül szétesett. Hívei szétszéledtek, jórészt különböző kis, divatos egyházakhoz (Mitrász, Ízisz, Ozirisz, Hitgyüli…) csapódtak, vagy visszatértek az államvalláshoz, újra Jupitert és népes társaságát és persze a Birodalom mindenkori császárát istenítve. A Messiásra és az egész sztorira már senki sem emlékezne, ha a Holt-tenger mellől nemrégiben nem került volna elő róla néhány zavaros tartamú tekercs egy kiolvashatatlan nevű szerzőtől. 2. A zsinat Pál érveit meghallgatva hosszas vita után elfogadta bocsánatkérését korábbi bűneiért. Az apostolok belátták azt is, hogy az egyházat csak új szellemben, modern módszerekkel, valamint a pogányok, a „birodalom árvái” tömegeinek befogadásával lehet sikerre vezetni. Pál az alapító atyák felhatalmazását bírva megújult erővel még hosszú évekig folytatta csapatépítő és rendszerező munkáját, amiről számos fennmaradt levele is tanúskodik. Stílusa, érvelései, gondolatai meghatározóvá váltak az Egyház további fejlődésében, és bár végül ő maga is a nérói önkény áldozata lett, a már megindított győzedelmes folyamatot a hatalom semmi eszközzel sem tudta visszafordítani. Constantinus császár uralkodása alatt eljött a kereszténység diadala, amivel az egész Európai kontinensen uralkodóvá vált és a világ utolsó két évezredének történelmére, kultúrájára, erkölcsére napjainkig meghatározó hatást gyakorol. Melyik a vonzóbb, kívánatosabb befejezés? Lehet választani! De a Messiás még mindig nem jött vissza… A szerző 1998 és 2002 között országgyűlési képviselő volt.