A Mikulás egy (feltételezett) varázsszövegben

A jótékonykodó Szent Miklós püspök Mikulás néven vált téli népszokásaink egyik főszereplőjévé, és nem is olyan régen, körülbelül a 18. század végén, a 19. század elején Dugonics András, a kor népszerű regényírója, ismert tudósa és a néphagyományok buzgó kutatója még azt írta, hogy a Mikulás megünneplése a magyarok körében gonoszkodó kísérőjével, a gyermekijesztő krampusszal együtt a németek hatására van elterjedőben Magyarországon. Viszonylag gyors térhódításához valószínűleg hozzájárult, hogy advent idején korábban is volt egy oly időpont, amikor a jó gyerekeket megjutalmazták, a rosszakat pedig megfenyítették, vagy legalább megijesztették, méghozzá december 13-a, Luca napja. Ez a szokás a 20. század elején még élt Temerinben, de a század végére csak szóbeli emlékek maradtak róla, már nem gyakorolták.     A bozontos kóc- vagy subadarab-szakállú Mikulástól (anyám keresztszülei, akik Temerinben a vásártéri Ady Endre utcában laktak, következetesen Nikolásnak nevezték) kicsi gyerekként egyszerre féltünk és reméltünk. Én először egy mondókában találkoztam vele, ami számomra még ma is majdnem annyira talányos, mint volt három-négy éves koromban. 1928-ban született édesanyámtól, lánykori nevén Varga Ilonától tanultam kisgyermekkoromban, tehát az ötvenes években. Ő meg, elmondása szerint, az általunk szülének nevezett nagyanyjától (dédanyámtól), Mészáros Istvánné Vígh Teréztől, aki még a 19. században született. Pad alatt, pad alatt ëgy kis ház, Abba lakik Mikulás, Süti-főzi a hurkát, Kértem tőle, de nem ád, Azt mondja, hogy pofon vág, Ha pofon vág, mëghalok, Ēvisznek az angyalok, Vág, vág, pofon vág, Vágom a fél lábát, Tëszëm a kosárba, Viszëm a vásárba, Kérdik tőlem, mi van a kosárba, Szőr, bőr, macskaszőr, Pacsírtatojáska!