A plébánusz-ügy az illiberális hatalom erkölcsi integritásának tükre

Bese Gergő atya több volt, mint egy pap a sok közül – a múlt idő használata indokolt. Bese Gergő atya a római katolikus egyház meghódolásának jelképe volt a nemzeti radikális kurzus és a teljhatalmú illiberális állam előtt. Bese Gergő atya megszentelte a Megafon, a Mandiner és a Pesti Srácok szerkesztőségét, továbbá magát a karmelita kolostort – vagyis felhasználta a katolikus egyház Isten és ember közti közvetítő tekintélyét, hogy a transzcendens túlvilági hatalom és az önkényes e világi uralom árukapcsolását elvégezze. Művelete egyetlen rövid kijelentésben összefoglalható: az Úristen az istentelen liberálisok elleni keresztes harcban Orbán Viktor pártján áll. Bese Gergő atyának pedig nem volt elég a reverendás nyalonc szerepe: a rendszer homofóbiás narratíváit a szakralitás látszatát keltő külsőségekkel hitelesítette, és szította a magyar pszichékben a homoszexuálisok iránti gyűlöletet és megvetést. Bese Gergő atya lelepleződése nem pusztán egy hazug ember erkölcsi összeomlásának tragédiája – ez az eset a hazai illiberális rezsim morális elzüllésének, elvek nélküli hatalomgyakorlásának legéktelenebb példájaként szolgál. Az Orbán Viktor uralma alatt pöffeszkedő elit, amely a kereszténység hívószavával hirdet kirekesztő szándékú homofóbiát, nem pusztán kettős életű papok tömegét termeli ki, hanem egy olyan rendszert, ahol a képmutatás erény, a bűn pedig csak akkor bűn, ha nyilvánosságra jut, és ezzel a nemzeti radikális rendszernek identitáskrízist okoz. Bese atya beismerő nyilatkozatának tartalma ép ésszel értelmezhetetlen. „Hibát követtem el. Rászedtek, naivságomat kihasználták, és elveszítettem a józan ítélőképességem. Vétettem az egyházzal és a közösségemmel szemben. Megszegtem a papi fogadalmam, bűnt követtem el. Elnézést kérek mindenkitől, akit megbántottam, akinek csalódást okoztam.” Nos, ez az önfelmentés pátoszától bűzlő magyarázkodás legalábbis leleplező: Bese atya nem az életmódszerűen gyakorolt uszításáért és az azzal szinkronban művelt orgiázásáért, nem a homofóbiás gyűlöletkeltése és a homoszexuális életmódja közt feszülő, pszichopátiára utaló aljasságáért kér bocsánatot, hanem úgy tesz, mintha egy egyszeri botlást magyarázna – arra pedig, hogy kik szedték rá Bese Gergőt, hogy kik és miként használták ki a naivságát, még csak utalást sem tesz. Bese Gergő magatartása és kármentő célú reakciója nemcsak a hatalom erkölcsi integritásának hiányát tükrözi, de az elzüllés természetének szándékos meg nem értéséről is tanúskodik – nem kétséges, hogy jobb lett volna, ha az atya inkább befogja a száját. Az illiberális rendszer receptje az, hogy bármilyen kihívással néz szembe, azt nem orvosolja, hanem a problémából identitást kovácsol, és szisztematikusan integrálja azt a maga hatalmi gépezetébe – ennek megfelelően Bese Gergő tényleges életmódja nem a rendszert gátló akadály, hanem a kompenzálás szándékát hasznosító felhajtóerő. A hatalom szolgálatában álló véleményemberek véletlenül sem a lényegre, vagyis a gyűlöletkeltésre és a hazudozásra reflektálnak, hanem arra, hogy Bese atya „istentelen” életmódot folytatott. Mintha a bűne nem az lett volna, hogy a klérustól nyert tekintélyével visszaélve homoszexuálisként homofóbiás gyűlöletkampányt folytatott, hanem az, hogy megsértette az egyház előírásait. Hodász András esetének szembeállítása Bese Gergőével még élesebben körvonalazza a rendszerlogika morális tarthatatlanságának természetét. Két homoszexuális pap – két eltérő megküzdési stratégia. Hodász András nem uszított homoszexuálisok ellen, aztán meg őszintén felvállalta szexuális orientációját, önmagát és a környezetét is szembesítve a valósággal, míg Bese Gergő a homofóbiás gyalázás és hazudozás útján tántorgott orgiáról orgiára a lelepleződésig. Míg Hodász a titok elviselhetetlen súlyára és az igazság felvállalásának fontosságára ébredt, addig Bese bujkáló homoszexuálisként színlelt gyűlöletét számítóan a rendszer szolgálatába állította. A hatalom cinikusan felhasználja a Bese Gergőhöz hasonló figurákat, hogy megfélemlítse azokat, akik a rendszerrel szembe merészelnek szállni. Bese atya esete ugyanazt mutatja, amit valamennyi jel a magyar hétköznapokban: a hatalomnak nem a morális integritás, hanem csakis a hűség számít. Aki a rendszert szolgálja, annak bűnei is annak javára hasznosulnak – amíg le nem lepleződik bennük. Hodász András igazság mellett tanúsított kiállása arra az erkölcsi nyomorúságra is rávilágít, amelyben a Bese-féle hazug uszítók töltik az életüket: egy erkölcstelen rendszer bábjaiként bujkálnak, és még a tényleges bűnbánatra is képtelenek, mert annak feltétele az lenne, hogy szembenézzenek saját hazugságaikkal. Ez az eset nem pusztán egy ember erkölcsi zülléséről szól: Bese Gergő története nem kivétel, hanem szabály. Olyan szabály, amely szemforgató hazudozásra és erkölcsi relativizmusra épül a hatalom mindenáron való megőrzésének és további mértéktelen kiterjesztésének érdekében. Az illiberális rendszer igazsága nem több mint hatékony eszköz céljai eléréséhez, és aki ebben a szennyes játékban részt vesz, az máris veszít. Hodász András kiállása azt mutatja, hogy van remény az igazság érvényesülésére, de bátorság kell ahhoz, hogy aki a jobboldalisághoz erős szálakkal kötődik, szembe bírjon nézni az illiberális kurzus erkölcshamisításával, és képes legyen nemet mondani a hazugság országos rendszerének intézményesült képmutatására. Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson! Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/37. számában jelent meg szeptember 13-án.