A pokolba vezető út baloldali “jóemberkedéssel” van kikövezve

“Minden nagy cél mozgalomként kezdődik, aztán üzletté válik, a végén pedig szélhámossá degradálódik”. Ezt nem én mondtam, hanem Eric Hoffer, amerikai filozófus, akinek ez a mondása a napokban szembejött velem, és valamiért eszembe jutott róla néhány ellenzéki politikus, pár civil szervezet és/vagy párt. Konkrét példát most nem mondanék, mert leginkább általánosítani szeretnék, méghozzá azzal kapcsolatban, hogy  miért gyanús mindig a hangzatos WOKE, liberális “jóemberkedés”, és a nagyon progresszív szép ígéretek hogyan növik ki magukat a legkártékonyabb folyamatokká. Hisz tudjuk: a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. De miért is? Szóval Eric Hoffer fenti idézete kapcsán eszembe jutott egy régi teória, az úgynevezett “kobra-hatás”, amely egyáltalán nem biztos, hogy megtörtént, de akár meg is történhetett. Ez most lényegtelen is. Az elmélet szerint 1900 körül Indiában, Delhiben, amely akkor brit gyarmat volt, rejtélyes okokból elszaporodtak a kobrák, amelyek zavarták a kényelmes élethez szokott európaiakat. A vezetés úgy döntött, egyszerre vet véget a kígyók inváziójának, és tesz jót a helyiekkel: meghirdettek egy városra kiterjedő kobrairtó programot, amelynek keretében jutalmat ajánlottak minden egyes leölt kobra fejéért. Kezdetben a program sikeres volt, sok kobra pusztult el. Azonban hamarosan néhányan rájöttek, hogy ha kobrákat tenyésztenek, és azokat levágják, akkor könnyű pénzhez jutnak. Amikor a kormány felismerte ezt, megszüntette a jutalomprogramot, mire a tenyésztők szabadon engedték a kobráikat. Az eredmény: több kobra lett, mint a program előtt. Szóval legalább olyan jó ötlet volt az egész, mint az ellenzéki összefogás. Egy napjainkhoz közelebbi, ténylegesen megtörtént példa is van: a berlini lakbérbefagyasztás körüli történet. 2020 körül a berlini városvezetés megpróbált radikális lépést tenni a lakhatási válság enyhítésére: öt évre szóló lakbérbefagyasztást vezettek be, hogy megakadályozzák a bérleti díjak további növekedését. Az intézkedés célja az volt, hogy megfizethetőbbé tegye a lakhatást. A befagyasztás eredményeként azonban sok tulajdonos inkább eladta a lakásait vagy nem adta ki őket, mivel nem láttak benne túl sok hasznot ahhoz képest, hogy mekkora macerával jár egy lakás kiadása. Ez tovább csökkentette a bérlakások számát, súlyosbítva a lakhatási problémákat. Ha hazai példát szeretnék mondani, talán azt hoznám fel, hogy rengeteg ember azokról a lakásokból és autókból szidja a kormányt, amelyeket éppen a családtámogatások, a kedvezményes hitelek, az SZJA-mentességek és más kormányzati intézkedések révén sikerült megvásárolni. Itt egyértelmű a kobra-hatás: a kormány őszintén jót akart, sikerült is, jobban élnek az emberek, de a jólétben sokan elkezdtek felesleges problémákat gyártani maguknak, mert alapvetően unatkoznak. Szerencsére a többség még mindig normális, ezért tragédia persze nem történik ebben az esetben. De a mintázat halványan ott van. Az összes említett történet lényege illik Hoffer idézetéhez: egy jó szándékú szabályozás nem minden esetben hozza a várt eredményt. Vannak azonban olyan esetek is, amikor soha nem is volt szándék bárkinek jót tenni, mert az mindig politikai vagy anyagi haszonszerzésről szólt – ez pedig nem más, mint a “jóemberkedés”, vagyis angolul “virtue signalling”. Ilyenek például azok, akik rasszizmus elleni civil szervezeteket üzemeltetnek. Ezekben az esetekben az embereknek elemi érdekük, hogy minél több rasszista legyen, mert így mindig lesz kivel szemben harcolni, és amíg harc van, addig fel lehet venni a súlyos pénzeket. Ha elfogynak a klasszikus nácik, akkor jó megoldás lehet az újfajta rasszizmusok feltalálása, például hogy lehet utálni azokat a heteroszexuális férfiakat, akik nem hajlandóak transzneműekkel randizni. Ezért léteznek például azok a tehetős, középkorú, fehér férfiak, akik papíron gyűlölik a fehéreket. Ugyanezért nyomják a “tudósok” és orvosok a nemátalakító műtéteket is, hiszen az ő üzletüknek kiváló, ha sok a zavarodott, kétségbeesett fiatal, akik hatalmas összegekért igénybe akarják venni szolgáltatásaikat. És ezért száll be ebbe a gyógyszeripar is, amely örömmel finanszírozza azokat a kutatásokat és egészségügyi kezdeményezéseket, amelyek a nemi diszfória korai diagnosztizálására és kezelésére koncentrálnak. Ezek a kutatások természetesen lelkesen hangoztatják a hormonkezelés szükségességét és előnyeit. Mondogatják is persze, hogy ezek jószándékú intézkedések, mert segíteni akarnak a fiataloknak, de valójában ez egy hatalmas nagy átverés: a fodrászt sem kérdezed meg soha, hogy szerinte szükséged van-e hajvágásra, mert valószínűleg nem fog igazat mondani. Vagy nem a teljes igazságot. Az viszont soha nem értettem, hogy miért csodálkoznak a klímaaktivisták, amikor a csúcsforglom közepén kiülnek az úttestre, és azt várják, hogy az általuk előidézett dugók közepette majd csökkenni fog a légszennyezés, de helyette egy apuka, aki épp miatta nem ér oda a kisfiáért a suliba, pofán veri. Mármint azt nem értem, hogy ebben az esetben volt-e a klímaaktivista részéről őszinte jószándék, vagy csak unatkozott és/vagy pár perc népszerűségre akart szert tenni. A fentiek alapján talán már az olvasó is látja és érti az ősi mondást: “A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve”. És talán pontosíthatnánk is: a legtöbb esetben nem őszinte jószándékkal.  Mert tényleg jól hangzik, de soha nem szabad elhinni, hogy megmentjük a fiatalok jövőjét azzal, hogy nem büntetjük meg őket, ha kábítószert fogyasztanak. Ahogy azt sem, hogy kevesebb lett a bűnözés, ha meghoztak egy törvényt, hogy 1000 dollárig nem büntetendő a lopás. De nem szabad hinni azoknak sem, akik szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hirdetnek, miközben lefejezik azokat, akik nem értenek egyet velük. És mindig érdemes gyanakodni, ha valaki azt mondja, hogy “csak egy kis szuverenitást kellene feladnunk”, meg hogy kirúgatna olyan újságírókat, akikkel nem ért egyet, vagy ha valaki olyanokkal magyargyűlölőkkel szövetkezik a “jó” úgy érdekében, akik eddig csak ártottak nekünk.  Sőt, ha a piros bogyó mérgező volt, és megölte a haveromat, nem érdemes esélyt adni a következő piros bogyónak. Akkor sem, ha a piros bogyó szomorú lesz, és nem fog minket jóembernek tartani ezek után.