A tenni akarás és a kíváncsiság motiválja

Minden ember másképp készült a szeretet ünnepére. Az újságírók karácsonyi előkészületekről szóló eseményeket, híreket dolgoztak fel, az írók és a költők karácsonyi hangulatú műveket írtak, a legkisebbek levelet küldtek a Jézuskának, a Vöröskereszt ételt osztott a rászorulók között, a cukrászok ízletes süteményekkel próbálták meg elkápráztatni megrendelőiket, a kézimunkázók pedig karácsonyi ajtó- és ablakdíszeket, asztalterítőket és -futókat készítettek otthonukba. Nem történt ez másképpen a nagykikindai Tóth Jolánnál sem, aki még kislányként kezdett el kézimunkázni, ugyanis – saját bevallása szerint – mindenféle kézimunka, babramunka érdekelte. Volt egy idősebb rokona, aki mindennap a piacon árult, és akivel egy utcában laktak. Ahogy ez az asszony ment haza, az utcában élő gyermekek mellé szegődtek, és vele tartottak, mert tőle kézimunkázni, varrni és hímezni tanulhattak. Az asszonynak saját gyermeke nem volt, így szívesen foglalkozott a vendégeivel. – Én is kértem tőle tűt meg cérnát, de sokáig nem akart adni – kisóvodás lehettem akkoriban –, talán édesanyám haragjától tartott, de így kezdődött minden. Tanulmányaim befejezése után a nagykikindai ADZNM Gusle (Akademsko društvo za negovanje muzike Gusle) csoportnál helyezkedtem el, és a népviseletek karbantartásáért, rendezéséért feleltem, amolyan mindenes lettem a ruhatárban. Akkorra azért már ismertem néhány motívumot, mintát, de nagyon sokat nem, és elkezdett foglalkoztatni, hogy egyik vagy másik vidéken, tájegységen miért épp úgy néz ki az a virág, vagy miért néz ki máshol ugyanaz másképp. Ekkor már éreztem a hiányosságaimat. Közben jártam a múzeumokat, és prospektusokat kértem, illetve mindenféle írott anyagot összegyűjtöttem. Később beiratkoztam Szabadkán a Vajdasági Magyar Folklórközpontba, ahol kétéves képzéseket szerveztek a fazekasoknak, a szövőknek és a hímzőknek. Már korábban is eljátszottam ezzel a gondolattal, de akkoriban nem volt ilyesmire időm, az egyik lányom éppen készült férjhez menni, a másik pedig egyetemista volt, néhány évvel később azonban belevágtam. A képzések hétvégente zajlottak, és intenzívek voltak. Minden tájegységet más előadó mutatott be, és mindegyik anyagrészt a gyakorlatba is át kellett ültetnünk. Kaptunk anyagot, és mindenki eldönthette, hogy párnahuzatot, kötényt vagy asztalfutót készít az adott tájegységet lezáró gyakorlati órákon. Az első évben 60 százalék elmélet és 40 százalék gyakorlat volt, a második évben ez az arány megfordult, tehát több gyakorlati oktatással szembesültünk. Sokat dolgoztunk, de az eredmények minden fáradságot megértek. Jó helyre kerültem, ahol sok új ismeretet sajátítottam el. Most már tudom, hogy milyen az a torockói hímzés, vagy hogy milyen a sárközi minta – mesélte a kézimunkázó.