A túlélés építészete: világháborús rejtekhelyek a padló alatt, a tölgyfában és a csatornában

„Új életforma kezdődött számunkra: a pincében való élet” – írja Heltai Jenő Négy fal között – Naplójegyzetek 1944-1945 című kötetében. Heltai és más magyar írók, Szép Ernő vagy Konrád György visszaemlékezései a bujkálás idejére, módozataira, a túlélés lehetőségére és lehetetlenségére október 29-én, kedden a Lengyel Intézet előtt, a szokatlanul meleg budapesti estében jutottak eszünkbe, Natalia Romik lengyel kutató és képzőművész keddi prezentációja után. Romik olyan élethelyzetekről beszélt, amelyekre leginkább azok emlékeznek, akik átélték őket, és olyan helyekről, amelyekhez képest egy pince majdhogynem luxusnak tűnik. Bujkálás egy ház padlója alatti rejtekhelyen, átalakított szekrényben, egy óriás fa belsejében, kazamatában, csatornában, sírkövek takarásában, föld alatti, rögtönzött bunkerben. És persze az is eszünkbe juthatott, amire Natalia Romik egy ponton utalt is, hogy a háborúk, a népirtások, a menekülések ma újra hasonló helyeket és léthelyzeteket, Heltait parafrazeálva, létformákat teremtenek. Natalia Romik olyan, Lengyelországban és Ukrajnában még fellelhető, a második világháború idején használt, civil rejtekhelyeket derít föl, dokumentál és transzformál művekké, amelyek a holokauszt idején emberéleteket mentettek meg. A hely érdekli elsősorban, de az mindig történettel párosul, és a túlélés helyéből mindig az emlékezet helyévé is válik.