A város ópiuma

„Mi alakítjuk az épületeinket, utána viszont ők formálnak bennünket” – jut eszembe a 20. század egyik legfontosabb alakjának, Winston Churchillnek az idézete, miközben egy, a hatvanas évek derekán épült négyemeletes panelház előtt állok egy fővárosi lakóparkban, csomagokkal körülöttem. Vajon hogyan formál át ez az ízléstelen betondarab egy aszfalterdő peremén? – elmélkedek. Winston Churchillnek talán valóban igaza volt: életünk nagy része fizikailag átépített, ember alkotta környezetben – városokban, épületekben, utcákban – játszódik, ahol a természet már nem látható. Mintha csak beleköltöztünk volna azoknak az embereknek az elméjébe, akik ezeket a mesterséges konstrukciókat és valóságokat elképzelték. Érdemes hát feltenni mindenekelőtt a kérdést: kik és miért alkották meg ezeket a visszataszító épületeket? A panelházak építése a volt keleti blokk államaiban a legelterjedtebb, de számos egyéb országban is próbálták a 20. század nagy világháborúi után kialakult lakáshiányt ezzel a viszonylag gyors és olcsó építési technológiával csökkenteni. Ezek az épületek – kissé lebutítva – azért jöttek létre, hogy legyen elegendő koncentrált munkaerő a megnövekedett ipari kapacitások kielégítésére. Talán nem is véletlen, hogy az ember a városban alapvetően örök boldogtalanságra van ítélve. A nagyvárosiak többsége teljesen kiszolgáltatott a multinacionális cégek által uralt gazdaságnak. Egy metropoliszi gyárban dolgozva csak a naptár érzékelteti az emberrel az idő múlását, különben még az évszakok egymásutánját is nehéz követnie. Az egyén egy olyan nagy közösségben éli itt az életét, ahol az emberek együtt magányosak. A városi ember elszakadt a környezettől, teljesen mesterséges élettérben létezik. A valóság gyakran oly sivár, hogy ópiummá maga a globális médiatér válik. Akik eme színes, széles körű, ördögi helyszínre költöznek, többségük már nem ismeri meg a saját múltját. A valódi könyvet messziről elkerülik, az ugyanis már nem képes boldogsághormont felszabadítani egy tartalmilag ugyan sivár, de látványgazdag és pörgős világban. Akik ide tévednek, a bölcseket már nem hallgatják meg. Amennyiben mégis, nem fogadják meg a hallottakat, az ugyanis nem illeszkedik a globális trend által felvázolt világképbe. A véleményvezérek – akik már-már bálványként funkcionálnak ebben a misztikus világban – tálcán, egyfajta konzervként kínálják számukra a megmásított múltat, amely alapjára így fel lehet rajzolni a valódi múlttól oly távol eső, de egyszer majd bekövetkező jövőképet. Az ember alapvető pszichológiai tulajdonsága a jólelkűség. Szeretnénk jót tenni másokkal. A városi ember elméjét rabul ejtő cégvezetők erőssége azonban éppen az, hogy képesek a becsületes érzéseket rossz célra kihasználni.