Alig érik már el az ingerküszöböt az ügynökügyek

Fricz Tamásnak annyira megtetszett saját mondása a következmények nélküli országról, hogy a kétezres évek közepe után négy könyvének a címébe is belefoglalta azt. A jobboldali politológus alapgondolata az volt, hogy bizonyos szereplőknek a Kádár-korszak óta nem kell elszámolniuk cselekedeteikkel. Következmények nélkül végezték becstelen(nek minősíthető) tevékenységüket, sikerrel mentették át magukat az 1990 utáni világba. Medgyessy Péter ügynökmúltjának leleplezése felháborította a jobboldalt – hogy aztán 2010 után állambiztonsági múltú személyek sorának nézzen el adott esetben sokkal többet.  A legújabb példa az úgynevezett Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet frissen kinevezett elnöke, Horváth József. Horváth évtizedek óta a kormánypárti értelmiség ismert tagja, megszólalásaival eddig is találkozhattunk a nyilvánosságban. Sőt, a nyugállományú vezérőrnagy abból gyártott karriert, hogy ő a biztonságpolitikai kérdések szakértője. Jeszenszky Zsoltnál például a Trump-merényletet fejtette meg júliusban, a kormánypárti publicista pedig azzal méltatta őt: mesterlövészszinten bánik a fegyverrel. A jelentésekkel is mesteri szinten bánhatott az a Horváth, aki a BM III/III-4-b. alosztályának alhadnagya volt. Ahogy Dévényi István kolléga is idézte publicisztikájában, Galántai György festőről hasonló jelentés született például ebben az alcsoportban: „Megállapítottuk, hogy Galántai György tovább folytatja a párt általános és kultúrpolitikája ellen irányuló fellazító tevékenységét. Szorosabbá tette kapcsolatát az ellenséges ellenzék prominens képviselőivel, részt vesz akcióikban, segítséget nyújt ellenséges tevékenységükhöz, illegális anyagok sokszorosítását és terjesztését végzi.” Ez az alosztály figyelte meg korábban Antall Józsefet is.  Hiába, Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke most az RTL kérdésére azzal söpörte félre az állambiztonsági múltat: nem azt vizsgálja, hogy mit csinált valaki 1989-ben vagy 1994-ben, hanem hogy mit fog csinálni az ő hivatalában. A sokoldalú Lánczi, aki volt már főszerkesztő, politikai elemző, helyettes államtitkár, most pedig szuverenitásvédő, ezzel lényegében összemosta a rendszerváltás előtti és utáni időket. Hozzátette, Horváth felkészült szakember, komoly és mély tapasztalattal. Horváth 1986 és 1989 között alhadnagyként szolgált az alosztályon, melynek feladata a szektásnak minősített, egykori és aktív párttagok, trockisták, álbaloldaliak elhárítása volt. Működésben a következmények nélküli ország: Horváth ezzel a múlttal az első Fidesz-kormány alatt a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) főigazgató-helyetteseként dolgozott. Később az MDF-es lehallgatási ügyről ismert UD Zrt. társalapítója lett. Adódik a kérdés, jogosan gondolja-e Lánczi Tamás, hogy ez a kérdés úgysem fogja érdekelni a szélesebb nyilvánosságot, és következmények nélkül maradhat a lépés? Nagyobb botrány utoljára talán Medgyessy Péter múltjából lett, de ő is csak két évvel később köszönt le, amikor Gyurcsány Ferenc megpuccsolta. Tasnádi László rendészeti államtitkári kinevezése is okozott kisebb felbolydulást, de maradt a pozíciójában. Pedig akkor még a Civil Összefogás Fórum is lemondásra szólította fel. Csizmadia László elnök pedig a VS.hu-nak (jelen sorok szerzőjének) adott 2014-es interjújában azt mondta: „van egy általános véleményünk: III/II-es és III/III-as személy nem való a kormányzatba. Már megfogalmaztuk: húzni kellene egy határvonalat azt illetően, hogy vizsgáljuk ezeket az ügyeket, személyeket. Hogy a jövőben ne forduljon ilyen elő, ez a parlament és a kormány feladata lenne.” Tasnádinak mégis csak azután kellett lemondania, hogy épp október 23-án léptették elő rendőr altábornaggyá, ennek szimbolikus ereje pedig már tarthatatlanná tette maradását. Akkor még Lázár János is kínosnak nevezte az ügyet, és azt mondta: nem történt érdemi változás a személyi állományban a rendszerváltás után. A belügyi állománynak szerinte 80-90 százaléka, a hírszerzés személyi állományának pedig majdnem száz százaléka dolgozott tovább. Érdekes eközben, hogy egy évre rá már Schmidt Mária támadta be Lázárt, miután ő a szintén állambiztonsági múltú Zoltai Gusztávot alkalmazta főtanácsadóként. Schmidt le is szögezte, hogy amíg Zoltai marad, nincs Sorsok Háza. Zoltai három éve hunyt el, de Sorsok Háza azóta sem lett. Mindenesetre akkor a jobboldali média is felháborodottan kommentálta az ügyet. „Értem én, hogy nagy néppárt lett a Fidesz, és mindenkinek, mindennek, illetve ezek ellentéteinek is helye van benne (vagy a környékén). Azt is értem, hogy erőt kell mutatni; az pedig a megfutamodás jele lenne, ha a hívek követelésére egyszerűen visszavennék a tanácsadói megbízást Zoltaitól. Csak azt tudakolnám: kinek kell még megszólalnia ebben az ügyben, hogy elérje a döntéshozók ingerküszöbét? Gulyás is kevés, Schmidt is kevés?” – tette fel a kérdést Bódis András a Heti Válasz honlapján 2014. szeptember 17-én. Ha viszont a színtiszta következménynélküliségről akarunk képet kapni, vessünk egy pillantást a kaposvári polgármester esetére. A korábbi Magyar Nemzet utolsó időszakában írtuk meg, miféle jelentésekkel okozott másoknak valós nehézségeket Szita Károly. A későbbi városvezető kifejezetten lelkes ügynöknek számított, szívesen számolt be arról, amit a közelében lévőkről kényes információknak érzett. Szitát mindennek ellenére nem sokkal később újraválasztották polgármesterré. Idén megint csak ő lett Kaposvár első embere. Ügynökmúlt? Már szinte nem is emlegeti vele kapcsolatban senki. – Nem gondolom én sem, hogy különösebb botrány lenne ebből – mondja megkeresésünkre Nagy Attila Tibor politikai elemző. Lapunk szerzőjétől azt kérdeztük, számítanak-e még egyáltalán a hasonló ügyek, vagy a nagyközönség és a politika rég beárazta ezeket. Valóban biztosra veheti elsőre mindenki, hogy nem lesz az egészből semmi? Ha csak nem válik a kérdés túl szimbolikussá, mint Tasnádinál az említett esetben. A Méltányosság Politikaelemző Központ korábbi elemzője úgy látja, a fiatalabb nemzedékek már egyre kevesebbet tudnak a III/III-as dolgokról, az idősebbek közül pedig sokan beárazták az ilyen ügyeket. Miután pedig az elmúlt 33 évben számos reménytelen nekibuzdulás történt az iratok tisztázására, áttörést pedig egyik politikai erő sem tudott vagy akart elérni, ezért különösebb remény Nagy Attila Tibor szerint most sincs. – Miért lehet, hogy nem befolyásolja ez az egész a szavakban antikommunista Fidesz megítélését? – kérdeztük. Az elemző szerint azért nem erodálják ezek a botrányok a párt népszerűségét, mert nem az áll a magyar politika középpontjában, hogy kellően antikommunista-e a Fidesz. Az is nagy kérdés szerinte, egyáltalán hány emberhez jut el, hogy Horváth József III/III-as volt. – A ’90-es évek elején, a rendszerváltás után még érdekesebb volt egy ilyen sztori, a szocializmus maradványai akkor még nagyon erősen jelen voltak. Most, 33-34 évvel később már kisebb jelentősége van az egésznek – véli az elemző. Az elmúlt másfél évtizedben több kísérlet is történt az állambiztonsági múlt tisztázására, de egyikből sem lett igazán semmi. Legendássá vált, ahogy Schiffer András tucatnyi alkalommal nyújtotta be törvényjavaslatát, melyet aztán a kormánypártiak következetesen leszavaztak. A karaktergyilkos kampányoktól sem ódzkodó kormánypárti közegben gyakran elhangzó érv: aki felmegy a pályára, ne csodálkozzon, ha ott teljes erővel tüzelni kezdenek rá. Ez többük számára érvként szolgált akkor, amikor diákokat (Nagy Blanka, Pankotai Lili) vagy épp civil aktivistákat (Sándor Mária, Törley Katalin) támadtak kifejezetten övön aluli eszközökkel. Az egykori kommunista ügynökök esetében a kormánypártiak mégis hirtelen óvatossá, megértővé válnak, és azt képviselik, hogy nem szabad tönkretenni olyanokat, akiket esetleg zsaroltak, fenyegetés hatására szerveztek be. Az ellenzéki tábor részéről emiatt is elhangzik időnként a feltételezés, hogy a kormánypártok valójában a saját köreikbe tartozó, állambiztonsági múltú személyeket féltik. Bár, mint az esetek mutatják, túl sok aggódni valójuk általában nincs. Öt éve elevenítettük fel, hogyan éltette annak idején a csehszlovákiai bevonulást a később magát jobboldaliként pozicionáló Szűrös Mátyás. Mindezt azok után, hogy Szűrös a Mandinernek adott életútinterjúban jelentette ki: sosem érezte magát bigott kommunistának. A jobboldali nyilvánosság viszont inkább hallgatott, Szűrös esetében például Trombitás Kristóf volt szinte az egyetlen fideszes, aki kritikával illette őt. De kell-e egyáltalán egy ilyen intézet esetében fontosnak gondolnunk, hogy ki a vezetője? Az ellenzéki megszólalók jelentős része magát a hivatalt sem fogadja el legitimnek, ebben a tekintetben pedig másodlagos lehet a vezető erkölcsi integritása. Persze sokan elsősorban nem is a „szuverenitásvédelmi” intézmények hitelességéért aggódnak, hanem a kormánypárti képmutatás ingerli őket. (Ahogy történt az Bese Gergő atya esetében is.) Nagy Attila Tibor egyetért a felvetéssel. Mint mondja, a kormánypárti szavazókat feltehetően ez nem fogja megrendíteni. Ami esetleg igen, az a gazdaság helyzetének potenciális rosszabbodása. Horváth ráadásul nagyon jól be van kötve a NER-hez, el tudta magát fogadtatni kormánypárti elemzőként, értelmiségiként. Az elemző szerint pedig az ország lakosságának nagy része feltehetően azt sem tudja, ő kicsoda. Mit várhatunk egyáltalán egy ilyen kutatóintézettől, illetve a Szuverenitásvédelmi Hivataltól? Annyi csupán a céljuk, hogy konfliktust generáljanak az NGO-kkal és a kormánykritikus, külföldi pályázati forrásokat elnyert sajtóval? Nagy Attila Tibor elmondása szerint a kutatóintézet szükségessége eleve szerepel a szuverenitásvédelmi törvényben, így várható volt, hogy előbb-utóbb felállítják. A feladata szerinte kettős. Egyrészt cél, hogy az Orbán-rendszerhez közel álló embereknek újabb megélhetési lehetőséget adjon. Másrészt fontosnak tartják, hogy alátámasszák az Orbán-rendszer szuverenitástematikáját (fél)tudományos köntösbe csomagolva. Nagy Attila Tibor felidézi, tavaly ősszel vetette rá magát a tematikára a Fidesz, csak aztán a kegyelmi ügy eléggé elsodorta a dolgot. De azóta sem lett szerinte a fideszes kommunikációnak ez igazán a központi témája. Az elemző úgy látja, kicsit ügyetlenül próbálkoznak most az egésszel, Lánczi Tamás vélhetőleg ennél fontosabb szerepet szánt volna magának. – Nem vezet minden ilyen lépés közelebb a putyini rendszerhez? – kérdezzük az elemzőt. Nagy Attila Tibor elmondja, az orosz autoriter berendezkedés sem azzal kezdte, hogy csomó embert börtönbe zárt. Elsőre „csupán” regisztrációra kényszerítették az ügynöknek minősített szervezeteket. Aztán jött az anyagi represszió, a nemkívánatos szervezetté minősítés és a betiltás, majd akik ilyesmiben részt vettek (különösen ha vezetők voltak), végül mehettek is börtönbe. Vannak fokozatok, melynek az első lépését Nagy szerint már korábban meglépte az Orbán-rendszer. Volt elvégre kísérlet arra, hogy a külföldről támogatott szervezetek itt is regisztráltassák magukat, csak Brüsszel ellenállása miatt ez a dolog (egyelőre) meghiúsult. De miután a rendszer egyik ismertetőjegye, hogy állami-hatósági eszközökkel igyekszik háttérbe szorítani Orbán Viktor ellenfeleit, ebben még segítségükre lehet a későbbiekben a Szuverenitásvédelmi Hivatal és a kutatóintézet.