Az államrezon, a szociálkapitalizmus és a konszenzuális pragmatizmus vége

A jelenkor világméretű politikai válságát három olyan egymással összefüggő fogalom jelentésének megsemmisülése idézte elő, amelyek az elmúlt évszázadok közéleti és gazdasági rendjének gerincét képezték. Azok a szellemi, kulturális és társadalmi alapok, amelyek a XX. században Európa polgári társadalmait stabilizálták, mára összeomlottak: az államrezon a közösségi szempont csoportszempontokat meghaladó jelentősége, a szociálkapitalizmus a jóléti piacgazdaság tőke és munka közti kényes egyensúlya, a konszenzuális pragmatizmus pedig a józan belátás politikája – mindezek a XXI. század során a hétköznapok valóságából a történelemkönyvek lapjaira vonulnak vissza. Az államrezon fogalma, amelyet Richelieu bíboros alkotott, és amelynek történeti ívét Talleyrand herceg rajzolta tovább, mára kiüresedett. A megnevezés jelentése egykor az volt, hogy az állam a maga érdekét mindig a társadalom egyes csoportjainak elvárása fölé helyezi, és ez független attól, hogy a közéletnek épp milyen világnézeti irányzata dominál. Az államrezon érvényesítése olyan politikai norma volt, amely a részérdekekkel szemben a közös érdek megkérdőjelezhetetlen felettességét írta elő. Az állam érdeke a legfőbb érték, aki tehát ezt szolgálja, az a közjót szolgálja. A nyugati vezetők – konzervatívok, liberálisok és szocialisták – a XX. század végéig döntően az államérdeket érvényesítették az intézményrendszer stabilitása és működőképességének fejlesztése érdekében. Mára az államrezon fogalma elvesztette érvényét. A politikusok többé nem az államot szolgálják, hanem a maguk ideológiai és kultúrharcos projektjeit. Az államérdek helyére a rövid távú politikai haszon, a populista jelszavak köztudatba ágyazása, a jól targetált érdekcsoportok dogmáinak és rögeszméinek kiszolgálása, végső soron pedig a választási győzelem lépett. A politikát többé nem államférfiak, hanem marketingkreatívok és szavazatszédelgő politikusok formálják, akik nem a közjóra, hanem csakis a hatalom megragadására és megőrzésére törekszenek. Richelieu és Talleyrand szellemi öröksége eltűnt, és a nemzeti érdeknek hamisított kurzusérdek lépett előtérbe, amely alig jelent mást, mint az épp hatalmon lévők akaratának jogi szentesítését. A baloldali Francois Mitterrand és a jobboldali Jacques Chirac, a baloldali Willy Brandt és a jobboldali Helmut Kohl a maga módján egyaránt azt a fajta politikai vezetőt személyesítette meg, aki az államrezont szem előtt tartva és a politikai kurzusok fölé emelkedve irányítja a vezetésére bízott országot. Ma ennek a szellemnek nyoma sincs. Az állam szolgái helyett pártokhoz lojális káderek, politikai propagandisták és érdekszövetségek képviseletében tébláboló bábok érvényesítik a mindenkori kurzusrezont az államrezon rovására A szociálkapitalizmus megbuktatása hosszú folyamat eredménye, amelyet a jobboldali Ronald Reagan és Margaret Thatcher kezdett meg, és amely a hidegháború lezárultával új lendületet vett, hogy a globális baloldal neoliberális fordulatának képében, Bill Clinton, Tony Blair és Gerhard Schröder uralma alatt teljesedjen ki. A nyugati és a keleti blokk hidegháborús rivalizálása Nyugaton olyan jóléti piacgazdaságokat tartott fenn, amelyek ha nem is szívből, de legalább a józan ész és a jogos félelem megfontolásával féken tartották a tőke bélpoklosságát. A Szovjetunió jelenléte meg az általa képezett politikai és gazdasági alternatíva gyakorolta azt a nyomást, amely a nyugati kapitalizmust bizonyos társadalmi garanciák biztosítására kényszerítette. Ennek leglátványosabb példái a skandináv jóléti államok voltak, de hasonló mechanizmus működött Nyugat-Európa államaiban, még ha azok nem is biztosították az észak-európai modellhez fogható életszínvonalat. A Szovjetunió összeomlásával a globális tőkére nehezedő nyomás megszűnt. A kapitalizmus felszabadult, és a multinacionális részvénytársaságok a Szilícium-völgy technológiai óriáscégeivel az élen annyira piacvezérelt rendszert hoztak létre, amely visszavezeti a nyugati társadalmakat a Charles Dickens regényeiből ismerős, teljesen szabályozatlan manchesteri kapitalizmushoz. A jóléti piacgazdaság, amely egyensúlyt keresett a GDP növekedése és a társadalom igazságossága közt, mára megsemmisült. A tőke ismét kontrollálhatatlanná vált, az államok pedig nem bírják, de leginkább nem is akarják kordában tartani ezt az erőt. A szociálkapitalizmus egyik utolsó képviselője Bernie Sanders, aki évtizedek óta próbálja felkínálni az amerikai társadalomnak az emberarcú kapitalizmus gazdasági-társadalmi alternatíváját. Sanders hosszú és elkeseredett harcot vívott az amerikai mélyállammal, a multinacionális nagytőkével és a kaszinókapitalizmust védelmező politikai establishmenttel, amelyből vesztesen került ki: a gazdasági érdekek védelmezői minden alkalommal elgáncsolták, ahányszor az elnökjelöltség közelébe került. Bernie Sanders sorsa a jóléti piacgazdaság sorsa is egyben: nem eléggé radikális a forradalomhoz, de túl sokat követel az uralkodó osztálytól, hogy a status quo befogadja. A harmadik politikai pillér, amely mára öszszeomlott, a konszenzuális pragmatizmus volt. Ez az irányelv a modern politikai gondolkodás egyik legnagyszerűbb vívmánya volt egykor: képviselői nem hittek az ideológiák megváltó erejében, ezért nem hitegették a választókat azzal, hogy a paradicsom a Földön valaha is elérhető lesz, azt viszont mélyen hitték, hogy az emberi élet körülményei javíthatók, és hogy ezért érdemes küzdeni. A konszenzuális pragmatizmus politikai gondolata abban gyökerezett, hogy a különböző érdekek közt kompromisszumokat kell kötni ahhoz, hogy az emberiség elkerülje a polgárháborúkat, a szocialista forradalmakat, a reakciós ellenforradalmakat és a totalitárius rezsimek uralmát. Ennek a szellemnek az egyik legutolsó nagy formátumú képviselője John McCain amerikai szenátor volt, aki úgy rendelkezett szilárd jobboldali értékvilággal, hogy kész maradt a politikai párbeszédre, és képes volt engedni, ha a nemzeti érdek ezt kívánta. Elnökjelöltsége George W. Bush és Dick Cheney nyolcéves ciklusának árnyékában, a republikánus kurzus iránt elveszett közbizalom állapotában kudarcra ítéltetett, pedig megválasztása esetén az amerikai jobboldal alapjaiban más történetívet vehetett volna, mint amit a populista realityhős Donald Trump vezetésével leírt. Mára a pragmatizmus konszenzuskereső szelleme felszívódott. A közéleti viták a szekértáborok közt nem a megoldás, hanem a megosztás szándékával folynak, a radikális baloldali és jobboldali populizmus harsonái elnyomják a mérsékelt centrum erőtlen hangját, és egyre kevesebb politikus hajlik a kompromisszumokra. A közbeszéd a világnézeti harc szellemében zajlik, célja többé nem a másik oldal bizonyos közügyek fontosságáról való meggyőzése, hanem annak áttérítése vagy megsemmisítése. A pragma helyét a dogma, a konszenzus helyét a totalizmus, a szempontok integrálásának helyét a doktrína tartalmának kikényszerítése vette át. Az államrezon, a szociálkapitalizmus és a konszenzuális pragmatizmus eltűnése a közpolitikai gondolkodás átfogó krízisét jelzi. Nincs többé közös nevező, amelyen akár egy állam, akár egy nemzet megnyugodhat. A politikai elitek elvesztették az irányt, egyedüli céljuk a puszta uralom maradt, és a szellemi-erkölcsi hanyatlás egy sötét kor eljövetelével fenyeget. Az emberiség napról napra egyre inkább önmaga árnyékának sorsát éli, és ennek nyomán hamarosan egy olyan világban ébred, ahol az érték helyén az érdek, a kultúra helyén a propaganda, a közjó helyén pedig az egyetemes önzés áll. Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson! Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/41. számában jelent meg október 11-én.