Az örök humanista – Száz éve hunyt el Giacomo Puccini

Az operaszerző Giacomo Puccini életműve a stabil csodálatot és fokozódó lelkesedést kiváltó „jelenségek” közé tartozik számomra, esetében ráadásul egy különösen megnyerő, önazonos személyiségről is beszélhetünk. Luccában született 1858-ban; atyai részről nagy múltú orgonista-, egyházzenész-, komponistacsalád sarja. Apja, Michele Puccini korán elhunyt. Özvegy édesanyja lemondások árán tudta felnevelni, taníttatni őt és félárván maradt testvéreit. A korai bohém idők szépségeit, nyomorát, örömeit és fájdalmát megélő Giacomo ünnepelt, körülrajongott, világjáró zeneszerzőként sem felejtette el, mit köszönhetett a „kedves Mamának”, neves és névtelen segítőinek, tanárainak, barátainak. Rendszeres, sokszor távoli utazásairól hazatérve a nagyvárosok zűrzavarát feledtető családi villa és a természet közelsége várta Torre del Lagóban. Kipróbálta, beszerezte és előszeretettel használta a technikai újdonságokat: szenvedélyes autóvezetőként a balesetet sem úszta meg; mint buzgó, elszánt vadász motorcsónakról cserkészte be a vizek fölé kerekedő szárnyasokat. Jóformán mindent megkapott az élettől, de a jólét nem tette részvétlenné. Emlékezett rá, honnan indult, és talán egykori önmagát látta a hozzá forduló segítségkérőkben. Gyakran idézik tőle e levélrészletet: „Mindig távol éltem az emberektől és szerényen dolgoztam. Ki tudja, hogyan cselekednének mások az én helyemben? Mindig visszavonultam a világtól, mint a pásztor a ligetébe, senkinek sem kereszteztem az útját, és ha tehettem, erőim szerint segítettem. Jutalmul csak rosszat kaptam. Miért?” Az utóbbi depresszív tónus már a műveit is átjáró hiperérzékenységéről, melankóliára való hajlamáról szól. Megjegyzi: „Ünnepelnének, hívnának mindenhová, de lemondom, nincs erőm elmenni. Félek az emberektől. Attól tartok, több antipátiát keltek, mint szimpátiát. Ez már a végzetem.” Pedig ahol megjelent, azonnal körülvették, ha akarta, ha nem, a társaság középpontjává vált. Mesélték róla, amikor legyűrte a fáradtság, olykor „rendbontással”, valami tőle szokatlan megnyilvánulással, kellemetlenkedéssel próbálta jelét adni, hogy már távozna; de az önmagát lejárató, elidegenítő célját nem érte el; bármit tett, vendéglátói szerint „egyszerűen nem lehetett haragudni rá”.