Bányai Jánosra emlékezve

Örömmel vettem a megtisztelő felkérést, hogy fölvezessem, majd le is vezessem e mai megemlékező konferenciát, mert minden évforduló alkalom az újabb és újabb összegzésre, és talán arra is, hogy eddig ismeretlen tények is előkerüljenek, amelyek gazdagíthatják egy-egy ismert és megbecsült személy életrajzát. Nos, mielőtt a felvetett életrajzi adatok némi kibővítésébe kezdenék, engedjenek meg egy nagyon személyes megjegyzést: negyven éven át, pontosabban 1976-tól (amikor a Híd szerkesztőjévé vett maga mellé) egészen haláláig állandó kapcsolatban voltam Bányai Jánossal, sőt követtem őt a Forum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztői posztjától a Forum-ház vezérigazgatói tisztségének betöltésééig, s közben nem egy könyvét is szerkeszthettem, ő viszont könyveim egyik recenzense volt. Mindig azt éreztem és csodáltam is, hogy bármiről ír, beszél, elmélkedik, rálátása volt az EGÉSZRE. Ha irodalmi műről volt szó, érezte annak a rezgését, vibrálását, a görgetését, pontosabban, megtalálta azt a pontot, azt a magaslatot, ahonnan rálátása lehet a műre. Szinte kitapintotta az író pulzusát, s a mű ütőerén tartotta kezét. S hogy továbbra is az orvosi műszavak metaforáinál maradjak, világosan kifejtette, elmondta, mit diagnosztizált. Nem csoda, hiszen irodalomelméletet tanított mindenekelőtt, s ezen keresztül lett irodalmunk, kultúránk, oktatásügyünk, könyv- és folyóirat-kiadásunk legkiválóbbjainak egyike, megbecsült akadémikusunk, aki parnasszusi magasságból tudta szemlélni mindazt, ami kulturális életünkben, tehát velünk történik, s szólt „föntről”, hol hízelgő, hol dorgáló hangon. De, állítom, mindig a jó ügy érdekében, önmagunk, önazonosság-tudatunk erősítése érdekében. Nem érdektelen legalább felsorolni, hol, mely életművekben, alkotásokban, kötetekben kereste és találta meg Bányai János irodalomolvasatának támpontjait: Ady Endre, Miroslav Krleža, Kosztolányi Dezső, majd Füst Milán, Márai Sándor, Szentkuthy Miklós, Ottlik Géza, Örkény István, Mészöly Miklós, Aleksandar Tišma, Danilo Kiš, Mándy Iván, Tandori Dezső, Mirko Kovač, Milorad Pavić és Nemes Nagy Ágnes – a vajdaságiak közül pedig mindenekelőtt Sinkó Ervin, akinek tanársegéde volt a Magyar Tanszéken, majd pedig a katedráját is örökölte, továbbá Herceg János, Gál László, Pap József, Németh István, Koncz István, Tolnai Ottó, Domonkos István, Gion Nándor és Brasnyó István nevét említeném –, náluk talált rá a tiszta irodalom nyomára, de mondhatnánk úgy is, ők a szerző kedvelt írói, költői, akiknek életműve felébresztette benne az irodalom-esztétikai olvasatának igényét. Amilyen lelkesedéssel tudott Bányai verset, regényt olvasni, olyan kritikusi szemlélettel viszonyult a céhbeliekhez, kritikusokhoz, irodalomtörténészekhez. Egyszerre bíráló és megértő társa Németh Lászlónak, Rónai Györgynek, Lengyel Balázsnak, Szeli Istvánnak, vagy éppenséggel Bori Imrének, akinek munkásságáról kötetnyi tanulmányai árulkodnak. Bori Imre viszont Bányai Jánosról állapítja meg többek között, hogy: „Kimunkált egy tanító-vitatkozó műfajt, hogy a vajdasági irodalomról érdemben szólhasson, hogy kisebbségi magyarórát tarthasson. Ezek ideológiai meghatározottságukkal tűnnek ki: egyszerre van jelen az esztéta és az irodalompolitikus, hiszen tanulmányokban rajzolja meg a vajdasági magyar irodalom és nyelvtudomány alakjait, Penavin Olgát, Szeli Istvánt, Bori Imrét, Gerold Lászlót.” A magam részéről még ide sorolnám Várady Tibor, Bosnyák István, Utasi Csaba, Jung Károly, Thomka Beáta és a képzőművész Maurits Ferenc nevét is. Mindenesetre: Bányai János legtöbbünk emlékezetében és irodalomtörténetünkben úgy marad fenn, hogy ő volt az, aki egész élete folyamán küzdött az irodalom, s azon belül irodalmunk megbecsüléséért és érvényesüléséért. Megtanított bennünket, hogy kell az irodalmat értelmezni, hogy mindebben az esztétikumnak jut a legfőbb szerep, s mint ahogy egy helyütt írta: „A mű legyen nyelvében, beszédmódjában, formájában, felépítésében és elrendezésében egyszerre függvénye és összefoglalója is.” Mi lehet Bányai János tanulmányainak, kritikáinak a lényege? Kulcsot, lehetséges és használható kulcsot ad kezünkbe, de nem egyedülit és kizárólagosat, hanem mindig a „talán így” mintájára is. De mindenképpen értőt, használhatót, a lehető legegyszerűbbet, félredobva a nikkelezettet, a csillogót, de a rozsdásat is. Emlékszem, Híd-szerkesztő koromban volt Bányai Jánosnak egy (fő)szerkesztői rovata, így nevezte: szerkesztői kommentár. Ezekben naprakészen reagált megrendelt, vagy éppenséggel befutott kéziratokra, meglepő precízséggel és pontossággal. Akkori „gyors” meglátásai máig érvényesek. Hosszú éveken keresztül a Magyar Szó Kilátó rovatában kritikus szemmel reagált szinte minden, számára fontos vajdasági magyar könyvre, s tudott nagyon is kemény ítéletet mondani. Ezeket mindig egy bővített mondattal zárta, az Egyszóval, amelyben tanáros precízséggel mondott sommás ítéletet. Ilyenre csak nagyon gyakorlott és fölkészült kritikus képes. Könyveiben pedig mélyen szántó tanulmányokat közölt többnyire azokról az írókról, költőkről, irodalomtudósokról, akiknek neveit már lényegében említettem is.                                                           * Az imént már megígértem: ezt az alkalmat arra is kihasználom – tekintettel arra, hogy Bányai János szülőházának is nevezhető kúriában vagyunk –, hogy gyermekkoráról is közlök olyan tényeket, amelyek eddig, tudtommal, nyilvánosan nem jelentek meg, legalábbis írásos formában nem. 2000-ben Toldi Évával elhatároztuk, hogy fölelevenítünk egy régi hagyományt, miszerint írókat, költőket, irodalmárokat, kritikusokat felszólítunk, beszéljenek, valljanak gyerekkorukról. Volt már egy régebbi kötetünk 1993-ból, amelyben Fehér Magda, az Újvidéki Rádió munkatársa faggatta az írókat – Herceg Jánostól Dudás Károlyig – gyermekkorukról. Ezt a feladatot főszerkesztőségem idejében mi három újságíróra, név szerint Bori Máriára, Mihályi Katalinra és Szántó Mártára bíztuk, s ők tizenkettőnket szólaltattak meg, a legidősebb Bori Imrétől a legfiatalabb Lovas Ildikóig. De volt egy tizenharmadik megszólaltatott is: Bányai János, aki válaszolt is Bori Máriának a magnetofonon rögzített kérdéseire, de aztán – nyilvánvalóan szerénységből – arra kért, a vele készült interjút hagyjuk ki a kötetből. Bányai János zárkózott személyiségére való tekintettel ez a szöveg legépelve, de csak kéziratban maradt meg. Remélem, nem cselekszek túlságosan akarata ellenére, ha éppen itt és most, a szülői háznak is tekinthető helyen beleolvasok válaszaiba, amelyeket egyébként személyesen autorizált is: erről saját kezűleg írt bejegyzései tanúskodnak, sőt, a jóváhagyáson rajta a géppel lejegyezett kéziraton a dátuma: 1999. március 8. Arra a kérdésre, hogy mit jelent számára a gyerekkor, Bányai többek között ezt válaszolja: Nincsen definícióm a gyermekkorra, legfeljebb az, hogy a gyerekkor az, ami elmúlt. Időben elmúlt és időben távol van. Ez az időbeli távolság természetesen a gyerekkori emlékeken is változtat és alakít… Én személy szerint nem vagyok olyan alkat, hogy túlságosan sokat tudnék beszélni az élményeimről. Elsősorban olvasó alkat vagyok, és nekem elsősorban olvasási élményeim vannak, és ezek az olvasási élmények természetesen nem függetleníthetők az életélményektől, gyerekkori élményektől sem… A nagy gyerekkori élmények mindig a mozgásra asszociálnak: az első vonatozásra, az útra, az utazás élményére, a hajózásra. Az első hajóút például a Dunán, a baranyai Dunán, ahova engem nagybátyám révén a gyerekkor egy része köt. A baranyai Dunán hogyan sodródik a ladik, ahogy a csónakot ott mondták: hogyan lehet ebben a sodrásban az evezővel a ladikot mégis valamilyen módon irányítani. Ezek a helyváltozási élmények természetesen az utazással vannak kapcsolatban, és azzal is valószínűleg, hogy a gyermeki képzelet óriási nagy tájakat tud belátni, áttekinteni olyan tájakat is, ahová a felnőtt képzelet nem jut el. Sőt, a felnőtt élet sem jut el semmilyen formában. A szülőhelyről ezeket is nyilatkozta: A születésem és a gyermekkorom között távolságok vannak, mert Szabadkán születtem és apró gyermekkoromban… Pacséron éltünk, aztán Piroson, és végül Feketicsen kötöttünk ki a szüleimnek a szülőfalujában. És ez az én szülőfalum is. Itt a legfontosabb a szőlőskertünknek a vidéke, az a vidék, ami a Telecskai-domboknak az egyik része. Azok tényleg dombok, de ezeknek a domboknak is van csúcsa, és ezekről a csúcsokról be lehet látni a falut, valahol egy szinten a templomtoronnyal. Be lehet látni a nagy kanyart, a nemzetközi út nagy kanyarját Feketics előtt. Be lehet látni a Krivajt, vagy ahogy mi hívtuk, a Barapartot, egy pataknak a folyását. Tehát megint egy olyan hely, ahonnan egy kicsit a távolba lehetett látni. A családról: A nagyapám kovácsmester volt. Apám volt az, aki továbbtanult, és befejezte a tanítóképzőt. Pacsér és Piros után Feketicsen volt tanító, nyugdíjaztatásáig. Azt hiszem, egy példamutató életet élt, a falusi tanítónak a példamutató életét, aki nemcsak az iskolában, hanem a faluban is tanító volt, és tanító tudott lenni. Azt hiszem, mostanában kevés az olyan szerep vagy szerepvállalás, mint amilyen a tanítói szerepvállalás volt évtizedekkel ezelőtt. Az iskolában tanított, de ezeregy dolgot is számon tartott a falunak az életében. Ezért minden megszólalása példaértékű volt mindig… Nálunk a családban nem igazán a születésnapokat ünnepeltük, hanem inkább a névnapokat. Amikor úgy igazán együtt volt a család, az a János-nap volt. Apám is, nagyapám is János volt, és hát én is János vagyok. Ez a János-nap volt az, ami a család számára ünnep volt. Ebbe nyilván közrejátszott az is, hogy karácsony harmadik napja. A karácsonyi ünnepsorozatba tartozó nap, és valahogy a karácsony mindig a János-nappal záródott. Anyám háziasszony volt. Leánykori nevén Szitás Rózsa. Ő nevelt bennünket húgommal együtt. A húgom, Ágnes, Újvidéken született 1942-ben, mert akkor, amikor ő született, apám éppen Piroson volt tanító, de szülőfalujának vagy szülőhelyének ő is, velem együtt, Feketicset tartja. A húgom végül is néhány évvel utánam került Szabadkára a gimnáziumba. Ő a szülői igényeknek és a szülői terveknek megfelelően választotta a szakmáját, orvos lett, és most is orvosként dolgozik Szabadkán. Az olvasásról: Az iskola, az első osztály nagyon, nagyon ambivalensként maradt meg az emlékezetemben, egyszerűen azért, mert borzasztóan nehezen tanultam meg olvasni. Már eltelt az első félév, amikor én még mindig nem tudtam olvasni. Ismertem a betűket, jól emlékszem rá, le is tudtam írni már őket, de egyszerűen nem tudtam a betűket összefűzni, és nem tudtam őket elolvasni. Sokáig tartott az, mire valahogy, valamilyen módon rájöttem, hogy azok a betűk nem valami önálló kis lények, amiket én le tudok rajzolni, hanem azokat össze is lehet fűzni… Amikor viszont megtanultam olvasni, onnan kezdődően szenvedélyemmé vált. Hála a családi hagyománynak, volt könyvtárunk, és nem is akármilyen. És annak is hála, hogy nem kényszerítettek a gyerekkönyvek olvasására, azt olvashattam, ami kezem ügyébe került. És nem is kellett titokban olvasnom… Tanítóim közül kedveltem Bíró Imre tanító urat. De én nem nagyon mondhatom, hogy kedves tanítóim, hiszen ugyanabban az iskolában engem gyakran az apám tanított, és minthogy én tanítógyerek voltam, természetesen a büntetésekből is duplán járt. Mert apám sokszor rajtam gyakorolta tanítói szigorát… Egy személy van, aki kora gyermekkoromtól kezdődően meghatározó élményű volt, aki igazán úgy volt példakép, hogy nem akart senki számára sem példakép lenni, és ez az ő nagy bölcsessége. Ez pedig Ágoston Sándor püspök úr, akinek a szomszédságában laktunk, és akivel naponta találkoztam, és láttam dolgozószobájában az íróasztalánál ülve nagy anyakönyvek mellett, mögötte a gazdag könyvtárral. Ebből a gyermekkori élményből született aztán az én egész életemet meghatározó foglalatosságom, kiépíteni a könyvtáramat, hogy ezáltal kiépíthessem a dolgozószobát, ahol viszonylag jól érzem magam. Itt kell elmondanom, hogy milyen szerepe volt a vallásnak gyermekkoromban. Apám Pacséron kántortanító volt, tehát rendszeresen jártunk templomba. Rendszeres vallásos oktatásban volt részem azokban az években, amikor ez lehetséges volt. Konfirmáltam. Nagy élmény volt számomra a konfirmáció, az első úrvacsorának az élménye. Ezt aztán váratlanul megszakította a közélet. Ha az apám meg akarta tartani az állását, akkor tovább már nem járhatott templomba, és a család sem járhatott, de a vallásosság, a vallási érzés megmaradt: az ünnepeket megültük, az imákat tudtuk, és mindig is imádkoztunk. Soha úgy asztalhoz nem ültünk, hogy ne imádkoztunk volna. Én konfirmáció óta megállás nélkül mindig is mormolom az imát lefekvéskor. Tehát van egy olyan vallásélményem, amit megőriztem, de a vallásélmény úgy őrződött meg bennem, mint valami egészen személyes élmény, amely senkire sem tartozik, és semmiféle külső manifesztációval, pl. templomba járással vagy ájtatossággal nem fejezhető ki. Aztán persze már jóval később, amikor különböző vallási filozófiákkal is megismerkedtem, akkor jöttem rá, hogy az én egyszemélyes vallásélményem, amit a gyerekkorból hoztam, rendkívül tartós élmény, amitől semmiféle külső erő nem foszthat meg, teljesen függetlenül attól, hogy az ember az életében milyen látszatokat kelt. Erre az alkalomra – Bányai János születésének 85. évfordulójára – ennyit mazsoláztam ki a több mint tizenöt oldalas interjúból, abban a reményben, hogy a mondatok a legjobb helyen, a szülői házban hangoztak el először. A frissen felavatott Bányai-emléktábla Bácsfeketehegyen / Lakatos János felvétele.