„Bebocsátlak magányomba”

Össze lehet-e gyűjteni az eltűnt, az ellopott-elrabolt időt vagy azt, melynek elvesztése saját hanyagságunk eredménye? – Már Seneca Erkölcsi leveleinek olvasása előtt sejtettem: nem úgy fogok haladni vele, mint bármelyik történettel, noha egy emberi lélek alakulásának (vagy átalakulásának) történetéről van szó. Nero tanítómestere – majd a császár számos áldozatának egyike – utolsó éveinek folyását is követni lehet általuk. (A levelek akkor születtek, amikor az őrjöngő, eszét vesztett „véres költő” elleni összeesküvés miatt a római filozófus és szónok, egy időben konzul, majd a közélettől visszavonult Seneca életének utolsó három évében bármelyik pillanatban várhatta a kegyvesztettek ítéletét, hogy öngyilkosságot kövessen el. S ennek ismeretében értelmeződik például az időhöz és a birtokláshoz, a halálhoz és a lélek nyugalmához, a félelemhez és a vágyakozáshoz, olvasáshoz és az ismeretszerzéséhez való viszony átalakulása.) „Seneca barátjának, Luciliusnak üdvözletét küldi” – mind a 124 fennmaradt levél élén ez a bevezető áll (lenniük kellett azonban még továbbiaknak is, melyekből korabeli források idéznek), s azzal az állandó formulával zárul, hogy „Élj egészségben!” – amihez a derűs epikureizmussal színezett szenvedélymentes sztoicizmus híve magában hozzáfűzhette: amíg teheted. Nagyobbik lányom, akitől ajándékba kaptam a könyvet, a saját példányát kicifrázta a sok-sok lapszéli jegyzettel, aláhúzással és bekarikázással – mert a saját példány nemcsak megengedi, de meg is követeli a sajáttá tételnek, a befogadási és gondolkodási folyamatot is rögzítő értelmezésnek ezt a módját –, és néhány levél után magam is ceruzával a kezemben kezdtem újra az olvasást. Önmagunkat (a magunk számára) úgy védhetjük meg, ha az időt, amit elloptak tőlünk vagy tovafolyt, illetve hagytuk, hogy eltűnjék, össze kell gyűjteni. Ez ugye lehetetlen – jegyzem föl a lapszélre –, mert csak a tanulságot vonhatjuk le, az időt már nem kapjuk vissza. De a mienk volt-e az idő egyáltalán? Seneca szerint bár naponta meghalunk, és az eltelt élet „a halál birtoka”, így az nem a jövőben következik be – „a halál nagy része már mögöttünk is van” –, csak az idő a mienk, semmi más. Ez egyrészt a hagyományos időszemlélet radikális tagadása, amihez kétezer év után a kvantumfilozófia közelít ismét, másrészt a horatiusi „carpe diem” a senecai „omnes horas complectere” (magyarul: gyűjts össze vagy ragadj meg minden órát) elvével egészül ki.