Benkő Imola Orsolya: Az idő vésői

amikor a fiú este meghallotta, hogy a Szőke néni sírkövéért holnap reggel jönnek, tudta, eljött az idő, de nem árulta el magát, még egy félmosoly sem jelent meg a szája szélén, pontosan ugyanúgy viselkedett, ahogy minden este, hajszál híján ugyanúgy, álmatagon bámulta a kakukkos órát, hallgatta az edények csörömpölését, az ágyban pedig a papa halk hortyogására aludt el, meg a szú percegésére a gerendában, mint mindig, árnyékként követte önmagát, árnyai altatták elhajnalban kiosont a szobából, a papa még fordult egyet, a mama is, a fiú a kútnál kilögybölte szeméből az álmot, és futott a kőhöz, végighúzta kezét a faragott betűkön, ahogy a papa tanította, érezte, hol döccen az ujjbegye, pontosan sortól sorig, egyenletesen, így tanította a papa, de a ká betűnél, a felső részben, újra megdöccent az ujjbegye, egyenletesen, mantrázta magában a szót, és elővette a keskeny vésőt, felemelte a kalapácsot, mélyített, amíg a ká betű felső része ki nem domborodott, ugyanúgy, ahogy a többi, nehéz munka ez, fiam, hallotta a papa hangját, még hátra is nézett, igen nehéz, hallotta újra, de a hajnali szürkületben nem állt mögötte, hangja a fiúban visszhangzott, meg-megreccsent, mint a dédipapa rádiója, aki még nem használt gépet a sírfaragáshoz, sem márványt, sem gránitot, csak fába faragott, az idő fájába vésem a halottak neveit, mondogatta a papának, aztán a fiúnak is, az idő fája öröktől van és örökké lesz, de a papa a kőben bízott, a gránitban, és a széles vésőben, meg a különleges faragásokban, a rózsákban, amelyek csak úgy ringatóztak a köveken, ahogy a fűzfák ágai a szélben a kő felett, amit most a fiú fejezett be, alig várta, hogy elkezdhesse az aranyozást, mert Szőke bácsi Szőke néni nevét aranyba akarta foglalni, még a lába nyomát is, amit a papa tegnap kopácsolt a sírkőbe, a fiú is segített, pöttyönként vésték be a halott néni lábnyomát, mint a pointilisták, pont mint a pointilisták, úgy dolgozunk, fiam, látod, milyen sziszüphoszi munka ez, a halál végül is az időnek dolgozik, mindannyiunk ideje a testünkbe van foglalva, bizony a testünk korlátoz az örökkévalóságban, tehát nincs nagyobb öröm annál, amikor levetjük, és végre az időtlenségben létezünk, az időtlenségben mormogta maga elé a fiú a papa szavait, a végtelen időtlenségben, amit el sem tudott képzelni, de Sziszüphosz mítoszát a mama elmesélte neki, hogy görgette le és fel Sziszüphosz a kövét nap mint nap, a fiú ezt tökéletesen értette, a papa is mindennap feltett egy követ, és ha nem sikerült jól a faragás, másnap az egészet géppel lecsiszolta és újra kellett kezdeni, a kő vagy megadta magát aznap nekik, vagy nem, voltak makacs kövek, de a fiúnak ezekkel is össze kellett barátkozni, ha meg akarta vésni őket, ki kell tapintani az ütőerüket, és ritmikusan kopácsolni rajtuk, míg nem hallod a hangjukat és az akaratukat meg nem érted, alázatos légy a kővel, fiam, fölötted fog állni, mindig fölötted, átveszi a szíved helyét, hallgathatod dobbanásaitamikor kilépett a papa az udvarra, a nap épp a száradó arany festéken pihent meg, a fiú Szőke néni lábnyománál tartott, milliméter pontosan haladt, egy csepp sem ment még mellé, és a papa a lélegzetét is visszafojtotta, nehogy a fiú elrontsa, nehogy pocsékba menjen az a fenséges pillanat, amikor a fiú lábához teszi a foltos, barna táskát, amiben a vésők vannak, az ecsetek, meg a súlyos kalapács, pontosan azzal a mozdulattal, ahogy a dédipapa tette az ő lábához, árnyékuk a fiúra vetül.