Bősz Anett: Magyarországhoz

Vannak az ember életében pofonok. Van, hogy túl sok a jóból, máskor meg túl sok a pofonból. Neked most inkább az utóbbiból. Hadd mondjak Neked valamit, amit amúgy tudsz, de amikor az ember a sötétben tapogatózik, nehéz bármit is előhúznia az emlékeiből, ami tanulságul, s egyúttal lámpásul szolgál, míg kijut a fényre. Kedves Magyarország, úgy látom, egy ideje nem találod önmagad, pedig nincs okod rá. Mást is húz az ág, nem csak a szegény embert, és cipelni kell mindent, amíg tehetjük. Te nem ezt érdemled. Te, aki nem sokkal azután, hogy berendezkedtél itt, már Németországban kerested a barátaidat, és nem csak barátot, szerelmet is találtál. Te, aki felálltál a szétszakítottságból, aki egyszer arról álmodoztál, hogy a keleti határaidnál felhúzod a régió Svájcát, és erre minden esélyed megvolt. Te, aki a kontinens első földalatti vasútját avattad, aki elég bátor voltál, hogy egy olyan új várost válassz fővárosul, amely még a saját állatkertjénél és első hídjánál is fiatalabb. Te, aki kibírtad, hogy a parlamentedet egy sokszínű, hatalmas országra szabták, aztán csonkán is volt erőd továbbmenni – akárhogy is. Te voltál, aki a versailles-i kastély árnyéka előtt, a reménytelen helyzetben is menteni próbáltad a menthetőt. Mert tudtad, hogy ha nem is menthető, de mentendő. És azt is, hogy a nap végén a tükör előtt számolunk el mind, ilyenformán pedig a reménytelen küzdelemnek is neki kell állni.