Böszörményi Márton: Szeánsz

Döglött csótányok lapulnak a zsebemben, de csak annyit mondok, szevasztok, amikor belépek a szobába. Az egyik srác, aki a fotelben ül, és meggyújtatlan cigaretta lóg a szájában, felkapcsolja az állólámpát. Köszi, mondja Dóri, ő az egyetlen, akit ismerek a társaságból. Odalépek hozzá, közben intek a többiek felé. Jó, hogy jöttél, szól hozzám Dóri, de nem néz rám, mert a szemét dörzsöli. Eddig nem láttam semmit. Miért nem kapcsoltátok fel a lámpát, kérdezem, és még rá is mutatok az állólámpára. Volt fény, pislog Dóri, aztán valamivel halkabban megismétli, volt fény. Egy szőke csaj tűnik fel Dóri mögött, engem bámul. Ő az, súgja oda Dórinak, tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam. Nem, rázza a fejét Dóri, ő nem jön. Értem, mondja a szőke csaj, és lebiggyeszti az ajkát. Kár, szívesen megharaptam volna. A szőke csaj a fotelben ülő sráchoz megy, leül mellé a karfára. Mindketten engem néznek, de már nincs bennük valódi érdeklődés. Mit is fogunk csinálni, kérdezem Dóritól, aki most egy papírgalacsint gyűröget a kezében. Szellemet idézünk, asszem. Egy alacsony, kecskeszakállas srác, aki valamiért bumfordi napszemüveget visel, feláll a kanapéra, kitárja karját, és hangosan beszélni kezd. Kedveskéim! Annyira szuper, hogy mindenki itt van! Örülök annak, akit már ismerek, annak pedig még jobban, akit még nem. Bízom benne, hogy egy fantasztikus estét fogunk itt eltölteni. A hűtőben van pia, az asztalon pedig pofás kis kupacokban áll a fű. Érezzétek jól magatokat, lazuljatok! A szeánsz pontban éjfélkor kezdődik. Addig is, szóljon egy kis muzsika! A napszemüveges leugrik a kanapéról, és elindítja a zenét, ami egy kicsi, régi magnóból szól. Nem túl jó a hangzás, ráadásul halk is, nem ismerem fel a számot. Mi ez? Valami albán népzene, vagy ilyesmi, vonja meg a vállát Dóri. Iszunk valamit? Persze, felelem. Dóri kivesz a hűtőből két üveg címke nélküli sört, az egyiket a kezembe nyomja. Nincs sörnyitóm, mondom, mire Dóri felnevet, a szőke csaj felé fordul, integet neki, és a nevén szólítja, de olyan furcsán artikulál, hogy nem értem. A szőke csaj mosolyogva lép oda hozzánk, kiveszi a kezemből az üveget, ráharap a kupakra, egy határozott, villámgyors mozdulattal hátradönti a fejét, aztán a plafon felé köpi a kupakot. Húha. Ennyit tudok kinyögni, amikor visszaadja a kibontott sörömet. Ugyanezt eljátssza Dóri üvegével is. Dóri nevet, majd csókot nyom a szőke csaj arcára. Csak ekkor veszem észre, hogy vér folyik a szája sarkából. Jól vagy, kérdezem tőle, de már nem figyel rám, visszamegy a fotelhez, és beszélgetni kezd a srácokkal. Egy darabig szótlanul iszogatjuk a sörünket Dórival. Próbálok kihallani valamit a zenéből, de nekem csak idegesítő zajnak tűnik. Se a ritmust, se a dallamot nem hallom benne. Egyébként jó arc, szólal meg néhány perc után Dóri. Lenyelem a számban lévő kortyot, és megkérdezem, hogy kire gondol. A Sipi. A napszemcsis figura, aki az előbb pofázott. Hümmögök, és bólogatok. Ő szervezte ezt az egészet, övé a szoba. Vagyis, mondja Dóri, és kortyol egyet a söréből, igazából az apjáé. Tudod, ki az apja? Fogalmam sincs, mondom, én őt sem ismerem. Az apja a Sipos Gregor, ő alkotta meg az Irdatlanokat. Hirtelen nem tudom, hogy mire is gondol Dóri, de pár másodperc múlva leesik. Az Irdatlanokat, kérdezem, mármint azokat a bazi nagy robotokat? Androidok, mosolyog Dóri, azok nem sima robotok, hanem androidok. Akkor nem mehet rosszul nekik, mondom, és viccelődve hozzáteszem, hogy igazán futhatná egy jobb magnóra is. Dóri komoly arccal néz rám, és azt mondja, a magnót nem szabad lecserélni. Nem értem, hogy miről beszél, de ráhagyom. Egy hosszú hajú srác lép mellénk, a kezét tördeli, és idegesen toporog. Mi van, Tróger, mit akarsz? Dóri hangja ellenséges és lekezelő, amin meglepődöm, még soha nem hallottam ilyennek. Semmi, semmi, hadarja a Tróger nevű srác, csak meg akartam kérdezni a barátodat, hogy nem lenne-e kedve kicsit, picit elszállni, igen. Akadj le rólunk, te csöves, förmed rá a srácra Dóri. Takarodj vissza a sarokba, és szállj el egyedül! Jó, jó, jó, mondja Tróger, és mellkasa előtt összekulcsolja a kezét, mintha könyörögne vagy imádkozna, nyugi van, Dóri, nyugi van. Te csak ne nyugtatgassál engem, húzz innen a picsába! Tróger olyan hangot ad ki, mintha csuklana és böfögne egyszerre, aztán sarkon fordul, és eltűnik. Ki volt ez, érdeklődöm, de Dóri felemeli a kezét és a fejét rázza, úgyhogy nem firtatom a dolgot. Ekkor éles sikoly hallatszik a hátam mögött, megfordulok, és azt látom, hogy a szőke csaj a szoba közepén áll, kezében egy letört nyakú üveg, szemei fennakadva, szájából pedig ömlik a vér. Úristen, motyogom magam el, és megdermedek a látványtól. Oké, semmi gond, mondja Sipi, a napszemüveges fickó, és átkarolja a lányt, aki most már egész testében remeg, közben továbbra is csorog a szájából a vér, vörösre festve fehér pólóját. Sipi elé lép, megöleli őt, és hosszasan súg valamit a fülébe. Egy-két perc múlva a szőke csaj megnyugszik, nem remeg, a vérzés is eláll, és döbbenten látom, hogy elmosolyodik. Aztán, mintha mi sem történt volna, Sipi visszaül a kanapéra, a szőke csaj pedig folytatja a beszélgetést azzal a lánnyal, aki az előbb még sikoltozott. Senki nem törődik a vérrel, senkit nem érdekel, hogy a csaj komolyan megsérülhetett. Mi a franc van itt, fordulok Dórihoz, de ő már nem áll mellettem. Körülnézek, de sehol sem látom, viszont úgy tűnik, mintha egyre többen lennének a szobában. Táncolnak, vonaglanak körülöttem erre a borzasztó zenére, ami leginkább egy disznóvágás nyomasztó hangjaira emlékeztet. Elindulok, hogy megkeressem Dórit, de alig bírom átverekedni magam a táncolókon, és végül a fotelnél kötök ki, ahol a srác még mindig a meggyújtatlan cigarettával a szájában ücsörög. Nem láttad Dórit, kérdezem tőle. Rám néz, de nem érzem azt, hogy lát is, homályos, élettelen a tekintete. Elővesz a zsebéből egy lila öngyújtót, és meggyújtja a cigarettáját. Nem láttad Dórit, kérdezem újból, magam sem tudom, miért. Dóri már elment, szólal meg a srác, és ijesztően mély a hangja. Le kéne nyugodnod. Én nyugodt vagyok, felelem türelmetlenül, és beleiszom a sörömbe, hogy ezzel hangsúlyozzam nyugalmamat. Ereszd el a csótányokat, dörmögi a srác. Megrázom a fejem, és idegesen felkacagok. Mi van? Miről beszélsz? Milyen csótányokat? A srác lassan kifújja a füstöt, teljesen beteríti őt, csak a körvonalait látom. Jó lesz, mondja, és a hangja nagyon távolról szól, mintha nem előttem ülne, hanem egy másik szobában. Csak engedd el őket. Ezt már nem bírom, elegem van ebből az egészből. Ledöntöm a maradék sörömet, és elindulok a kijárat felé. Most már valódi tömeg állja utamat, úgy kell átpréselnem magam az egymáshoz törleszkedő testek között. Rendületlenül nyomulok előre, de elveszítem az egyensúlyom, megtántorodom, de szerencsére pont a kanapéra zuhanok. Sipi ül mellettem, kezében egy whiskyspohár. Téged nem ismerlek, mondja, és üres üvegemhez koccintja poharát. Sipi vagyok. Ja, mondom, tudom. Figyelj, ne haragudj, tök jó a buli, örülök, hogy itt lehettem, de én most már lelépnék. Tudnál esetleg segíteni, vagy valami? Persze, barátom, mondja Sipi mosolyogva, de még igyál egyet, mielőtt elmész. Köszi, de már megittam, emelem fel az üvegemet, ami eddig üres volt, de most érzem, hogy van benne valami. A fény felé tartom az üveget, látom, hogy tele van. Beleszagolok, aztán óvatosan kortyolok egy picit. Sör van benne. Mi a franc, suttogom. Ne izgulj, mondja Sipi, és megveregeti a combomat, csak élvezd ki ezt a kis időt a szeánsz előtt. Iszok a sörből, lehunyt szemmel, nagyokat nyelek. Aztán kifújom magam, és a napszemüveges fickó felé fordulok. Mi ez a szeánsz? Mi fog történni? Sipi mocorog egy kicsit, majd előredől, és meglögyböli a kezében tartott whiskyt. Hallottál már az anima convectióról? Nem, felelem, nem tudom, mi az. Nem baj, bólogat Sipi, nem is kell. Igazából addig jó, amíg nem tudod. Aha, motyogom, és iszok. De azt tudod, hogy mit csinál az apám, ugye? Azt válaszolom, hogy persze, azzal tisztában vagyok, ő gyártja azokat a robotokat. Vagyis androidokat, helyesbítek gyorsan. Sipi felém fordul, a szemét nem látom, de a szája keserű mosolyra húzódik. Jobb lesz, ha elmész, mondja kimért, komoly hangon. Azt hiszem, ez a szeánsz nem neked való. Kiveszi az üveget a kezemből, és feláll. Gyere, kikísérlek. Ahogy elindul, csodálatos módon szétnyílik előtte a táncoló tömeg. Szó nélkül követem az ajtóig. Egyik kezében a pohár, másikban az üveg, fejével az ajtó felé bólint. Nyitva van, elmehetsz. Lenyomom a kilincset, de közben rengeteg kérdés suhan át az agyamon. Hol van Dóri? Mi lesz a sérült szőke csajjal? Mi fog történni ezekkel az emberekkel? Mi ez a szoba? Miért nem veszi le a napszemüvegét? Megállok a küszöbön, és Sipi felé fordulok, de még mielőtt bármit is kérdezhetnék, annyit mond, hogy ne aggódjak, jobb, ha bizonyos kérdésekre soha nem kapunk választ. Kilépek a szobából, és bezáródik mögöttem az ajtó. Hallom, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Nagy levegőt veszek, aztán hangosan felsóhajtok. Belenyúlok a zsebembe, a csótánytetemek még mindig ott vannak. Helyes, mondom magamban, tehát ismét megvédtek. Túléltem egy újabb szobát.