Büszke vasiként a Haladás volt a második családja – Halmosi Zoltán (1947-2025) emlékére

Életének 78. évében elhunyt Halmosi Zoltán, a Haladás VSE korábbi válogatott labdarúgója. Az egykori ragyogó középpályás nemcsak játéktudásában, de a klubhűség tekintetében is kiemelkedett, hiszen Magyarországon soha nem játszott más csapatban. Hat és fél évvel ezelőtt, Kű Lajos születésnapi ünnepségén életút-interjút készíthettem a vasi zöld-fehérek legendájával, a mostani tragédia apropóján ennek segítségével idézzük fel Halmosi Zoltán pályafutását.Halmosi Zoltán Bozzaiban, egy kicsiny Vas megyei faluban látta meg a napvilágot, 1947. június 28-án. Mint kiderült, ez örökre meghatározta életét és pályafutását, mert kötődése Vas megyéhez mindig is nagyon sokat jelentett az édesapja elvesztése miatt hamar félárvává lett srác számára. Nem sokáig volt kérdés, hogy melyik lesz a kedvenc sportága. Mint a kis falvak nagy részében akkortájt, úgy mifelénk is a futball jelentette a legfőbb szórakozást gyermekkoromban. Tehetségesnek tartottak sokan, de mégis úgy alakult, hogy csak eléggé későn, 16 éves koromban lettem igazolt futballista. Ezt Rajczy Istvánnak, a testnevelő tanáromnak köszönhetem, aki segített abban, hogy a Haladástól szerződést kaphassak. Nagyon-nagy dolog volt, hogy első klubom rögtön a Haladás lett, ahol életkorom miatt természetesen először az ificsapat játékosa lettem. A Rohonci úton Velkey Ferenc lett az első edzőm, akire szintén jó szívvel emlékszem vissza, hiszen mindenben segítette a beilleszkedésemet. Hatalmas boldogságot jelentett a fiatal Halmosi Zoltán számára, hogy a Haladás leigazolta, hiszen ez az egész megye legjelentősebb sportklubja, így eleve különleges rangja van ennél a klubnál játszani, erre a klubra mindenki figyel a megyében. Természetesen előbb iskola-, majd munka mellett futballozott, csak akkor vált profi játékossá, amikor a Hali felkerült az élvonalba. Az elején nem voltam végig állandó csapattag, volt, amikor a távozás gondolata is felmerült bennem, de későbbi edzőm, Rákli Kálmán nem engedte, hogy távozzak. Ezzel meghatározta a pályafutásomat örökre, utólag is hálás vagyok neki. Azt is tudni kell, hogy ekkortájt én még javában dolgoztam délelőttönként, napi négy órában, s a munka mellett jártam edzeni. A MÁV-nál dolgoztam, a vasúti járműjavítónál Szombathelyen, mint hegesztő. Rendesen, annak rendje és módja szerint kitanultam a szakmát, megszereztem a végzettséget. Igaz, esztergályos szerettem volna inkább lenni, mert az volt az álmom, de oda nem sikerült bekerülnöm, így végül a hegesztést tanultam ki. 1967-ig párhuzamosan ment a vasúti munka és a futball. Ez akkor változott meg, amikor feljutottunk az élvonalba. Onnantól kezdve már csak a játékkal kellett foglalkoznom. S amikor már csak a játékkal kellett foglalkoznia, csakhamar kiderült, hogy különleges talentum. Nem csupán a Haladásban lett kihagyhatatlan alapember, de a korosztályos válogatottakban való rendszeres szereplése után meghívót kapott a felnőtt válogatottba is. Mondanom sem kell, hogy mekkora megtiszteltetés és boldogság volt az, hogy Vas megyei, falusi srácként, a szombathelyi csapatban játszva észrevettek és meghívtak a legjobbak közé. Olyan játékosokkal játszottam együtt, akiket korábban csak ellenfélként a pályáról ismertem és a magyar futball legendáinak számítottak. Hívni hívtak többször is, szinte minden fővárosi csapattól és például a Tatabányától is volt ajánlatom. Leginkább a Vasas akart megszerezni, s Mészöllyel, Ihásszal, Farkassal, Tamás Gyulával (a Vasas korábbi válogatott kapusa, aki szintén már idén, január másodikán távozott az élők sorából – K.A.) nagyon jó emberi kapcsolatban is voltunk. Ám kissé idegenkedtem a gondolattól, hogy a fővárosba költözzek, így végül nem fogadtam el ezeket az ajánlatokat. Általános a vélekedés, hogy a fővárosba költözve a Szombathelyről elért tizenegynél sokkal többször szerepelhetett volna a címeres mezben. Ám sosem bánta meg, hogy hű maradt klubjához, amelyen kívül más magyar csapat mezét nem is öltötte később sem magára. Háromszázhat élvonalbeli meccsével máig rekordere a vasi zöld-fehéreknek. Séfer Rozália személyében egykori válogatott atlétát vett feleségül, akivel három gyermeket – két fiút és egy lányt – neveltek fel. Személyes sorstragédiájuk, hogy idősebb fiuk, Zoltán 2019-ben tragikusan fiatalon elhunyt. Egy évvel korábbi beszélgetésünk során kiemelte: nagyon büszke arra, hogy mindkét fia követte a nyomdokait és szerepelt a Rohonci úti csapatban. Mind a két fiam egyaránt pályára léphetett a Haladásban. Történetük nagyon érdekes. Általános volt a vélekedés, hogy Zoltán fiam volt talán a nagyobb tehetség, mégis Péter vitte többre, hiszen még engem is túlszárnyalt például a válogatottság tekintetében, és játszott az angol bajnokságban is. Az igazság az, hogy Zoli mindent megtett, hogy ne legyen futballista, Peti pedig minden megtett, hogy futballista legyen. Valahogy így lehet a legtalálóbban megfogalmazni… Mindenesetre mind a kettejükre egyformán büszke vagyok. Úgy neveltem őket, amilyen nevelést én is kaptam. Mindig arra tanított az édesanyám, hogy soha ne feledjem, honnan jöttem, ahol csak tudok, segítsek, és soha, senkinek ne ártsak. Feleségemmel ugyanezt igyekeztünk belenevelni mind a három gyermekünkbe, mert a két fiúnk mellett van egy nagyszerű lányunk is, Erika, aki testnevelő tanárként dolgozik. Halmosi Zoltán nyugdíjazásáig a Rohonci úti sporttelepen dolgozott, mint a pálya gondnoka. Mindvégig kijárt a Haladás meccseire, s nemcsak Szombathelyre, de olykor idegenbeli fellépéseire is elkísérte imádott csapatát. Az életút-interjú végén 2018-ban a következőképpen összegezte életét, pályafutását: Ha mindent mérlegre teszek, nem hinném, hogy elégedetlenkednem kellene. Több dolog is van, amire nagyon büszke vagyok. Legfőképpen arra, hogy magyarnak születtem, s hogy egy kicsiny faluból elindulva egészen a válogatottságig vittem. Halála nemcsak a Haladásnak, de az egész magyar labdarúgó-társadalomnak is hatalmas veszteség. Isten nyugosztalja Halmosi Zoltánt! Vezető kép: Halmosi Zoltán a magyar válogatott mezében. Forrás: mlsz.hu.