Churchill pezsgőt bontott a Pearl Harbor-i támadás után

Winston Churchill (1874–1965) brit miniszterelnök (1940–1945, 1951–1955) a 20. század egyik legjelentősebb és egyben legmakacsabb államférfija volt, akiben a konzervatív, szellemes csevegő a hírhedt bulldogtermészetével keveredett úgy, mint whisky a szódával. A szokásos bukásai után rendre kárörvendhettek politikai ellenfelei, hogy „kippukant a lufi”, de mindig felszívta magát. Mélyen 19. századi, mondhatnánk korszerűtlen figura volt a tömegdemokráciák 20. századi korában, de 1940-ben az ő csökönyösségére volt szüksége Nagy-Britanniának, hogy folytassák a náci Németországgal szemben azt a reménytelennek tűnő küzdelmet, amelyről akkor széles körben gondolták, hogy az elvesztett becsület visszaszerzésén túl más célja nem nagyon lehet. Bámulatosan hosszú politikai karrierje azzal kezdődött, hogy 1900-ben a képviselőház tagjává választották konzervatív színekben. 1908-ban kereskedelmi miniszterként csüccsenhetett először bársonyszékbe, majd belügyminiszterként (1910–1911) szolgált, aztán volt ő minden, akár a Magnum sorozat Higginse. Az arisztokrata Churchill az első világháborúban az admiralitás első lordjaként felügyelte a büszke Royal Navyt (1911–1915). Az ő nevéhez fűződik a kudarcos Gallipoli-félszigeti hadművelet is (1915–1916), amikor kipakolták a Brit Birodalom másik végéből odacipelt inváziós erőket a sziklás partra, a magaslaton befészkelt géppuskások tüzébe, és közel egy évig tartó szenvedés és óriási veszteségek árán se tudták bevenni a Dardanellákat. (Az ANZAC-ban harcoló ausztrál és új-zélandi katonáknak Peter Weir állított emléket a Gallipoli című 1981-es filmjében, majd Russell Crowe 2014-ben, Akihez beszél a föld címmel.).