Csendes fülke, csendes őrület

Az ünnepek körüli kavargásban vonatozni legalábbis olyan, mint hajózni: necesse est, azaz szükséges. Ebben a szükségben az ember nem is nagyon figyel arra, hogy a pénztárnál persze már csak első osztályú helyjegyet tudnak adni az InterCityre, annyi baj legyen – a differencia ugyan szokatlanul tetemes, emlékeim szerint nem volt ekkora a különbség, de hát, istenem, annyi emelés történt itt és amott, miért pont itt ne, különben is kibírjuk, nosza… Az első osztály ellenszenvesen fényűző, üvegfalakkal (!) és erőltetett úriaskodással, főleg ami az üléseket és borításukat illeti – az egész már első pillantásra olyan, mint egy úrhatnámkodó, sznob egyén valahol itt, a Kárpát-medencében, aki erőltetetten modoros és hivalkodóan, mindenáron – átlátszó-nevetséges módon – előkelősködőnek látszani akaró. Nemsokára az is kiderül, mit kellett a szépséges – jóformán dupla – differenciával megfizetni. (Egy biztos: a késést nem. Az most is, miként dukál, huszonöt perces. Hív a vasút, vár a MÁV, szólt egykoron a Kádár-kori csábversike. Lám, ez sem változott…) A több mint úri, legalábbis első fölötti osztályú fülkében fiatalok, az obligát fülhallgatóval és laptoppal, no meg mobilokkal, ezek nélkül, úgy hiszem, nemhogy elindulni, de létezni sem lehet immár, atomkatasztrófával érne föl, ha netán akár egyetlen napra megvalósulna Bene Zoli íróbarátom disztópiaötlete, az Áramszünet s valami gigantikus napkitörés vagy mifene miatt totális áramszünet törne ki – e jámbor ifjak, meggyőződésem, a világvégét, az armageddont és az apokalipszis lovasainak eljövetelét kisebb rémülettel, pánikkal élnék át, mintha fenti – néha, kis időre sokunk által szinte már kívánt – állapot bekövetkeznék….