Csodálatos olimpiát rendezhetnénk a világnak – De magunknak milyet rendeznénk?

Valószínűleg teljesen igaza van Gyulay Zsoltnak, a MOB elnökének és mindenki másnak, akik szerint Budapest jobb olimpiát tudna rendezni, mint Párizs. Nem valószínű, hogy nálunk vízinövények kandikálnának ki a vízből a kajak-kenu pályán, és hínár tekeredne rá a hajókra. Még inkább kizárható, hogy híg fosban kényszerítenénk tempózni a hosszútávúszókat és triatlonozókat, csak hogy a közvetítésben jó képeket lehessen mutogatni a városról. Mi ezt amúgy megoldottuk a 2017-es világbajnokságon az óriástorony-ugrással, amelyet alighanem elirigyeltek a franciák. Szintén nem valószínű, hogy néha éhen maradnának Budapesten a sportolók, amikor meg nem, akkor ideológiai alapon vegán ételeket erőltetnénk rájuk. Büszkén mutogathatnánk, hogy milyen fantasztikus olimpiát rendeztünk a világnak. De milyen olimpiát tudnánk rendezni a saját sportunknak? Az elmúlt évtized nem igazán biztató ilyen szempontból.Az olimpiarendezés sok mindenre jó. Budapesttel kapcsolatban sikerült az anyagi vonzatokra terelni a fő hangsúlyt, és ez már önmagában tévút. A sport nemcsak pénz, hanem szellemi és kulturális alkotás is – aki pedig az ilyesmiből csak a pénzt és az anyagi részt képes figyelembe venni, érteni, az a lényegéről nem vesz tudomást. Az az anyagias tematizálás, amit a hazai baloldal művelt a budapesti olimpiai pályázattal, pontos párja annak, amikor például a színházak fenntartásában csak a haszontalan pénzköltést hajlandó látni valaki. Túl azon persze, hogy a budapesti olimpia feltehetően a sportról szólna, és nem egy nagy, összefüggő baloldalellenes kiáltvány lenne, ahogy a budapesti színházak túlnyomó része teszi a jobboldal ellen. Magyarország számos fontos és szép helyét, sőt az egész Kárpát-medencét be lehetne vonni egy budapesti olimpiába, amelyre legközelebb 2036-ban lehet esély. Nehezíti a pályát, hogy 2025-ben leköszön a posztjáról Thomas Bach NOB-elnök, akiről Orbán Viktor szerint érzékelte, milyen ellentmondásos, hogy az olimpiai mozgalom létrehozásában már szerepet vállaló, a tíz legsikeresebb nemzet közt lévő Magyarországnak még sosem engedték, hogy olimpiát rendezzen. Tehát az olimpiarendezés sok mindenre jó. Haladjunk sorban, hátulról a legfontosabb felé! Kiváló minőségű stadionok és csarnokok nőttek ki a földből Magyarország-szerte, amelyeket sokszor ámulva néznek a hozzánk érkezők. Két vizes világbajnokságot és egy atlétikai világbajnokságot szerveztünk meg kiválóan, amelyek a világ legnagyobb sporteseményei közé tartoznak. Vívó, birkózó és cselgáncs világbajnokságokat bonyolítottunk le, tízévente öttusa világbajnokságot rendezünk, Szeged rendszeres házigazdája a kajak-kenu világbajnokságoknak, kézilabdában világ és Európa-bajnokságot, Bajnokok Ligája Final Four versenyeket, fociban Európa-bajnoki meccseket rendeztünk, és 2026-ban jön a BL-döntő Budapestre. Szépek a sportlétesítményeink, és tudunk szervezni. Ezek alapján nincs okunk azt gondolni, hogy az olimpiarendezés fentebb felsorolt előnyeinek nagy részét ne tudnánk kiaknázni. Kérdés, hogy a sportéletünk fejlesztésére kínálkozó lehetőséggel mihez tudnánk kezdeni. Az olimpiai rendezőket hét évvel az esemény előtt választják ki, de a pályázás története évekkel korábban indul, az elhatározás megszületésével, majd a szervezőmunka kezdetével. Ez azt jelenti, hogy az adott ország csapata akár már három olimpiával korábban úgy utazik a játékokra, hogy tudja, ők is rendezni akarnak 12 év múlva. Két olimpiával előtte már komolyan vehető jelöltként küldi ki a sportolóit, eggyel előtte pedig a rendezés biztos tudatában szerepel az olimpián. A hazai olimpián minden ország szeretne nagyot domborítani, ám ehhez jóval korábban meg kell kezdeni a munkát. Sok pénzt kell a sport működésére fordítani, és ami ennél is fontosabb, azt a sok pénzt hatékonyan kell elkölteni. A rendező ország sportolói és csapatai ugyanis minden sportágban elindulhatnak, és nem mutat túl jól, ha ezek nagy részében az utolsók közt kullognak. Ez azt jelenti, hogy az adott nemzet hagyományos sikersportágait magasabb fokozatba kell kapcsolni és közben a többiben is igyekezni kell maradandót alkotni. Nézzük, mire mentek a XXI. századi rendezők ilyen szempontból! A budapesti olimpiai pályázat két éven át zakatolt, miközben a magyar sport nem tudott jövőbeli rendezőktől megszokott fellendülést bemutatni. Az olimpiákra 1984-től visszatérő Kína a 2008-as pekingi rendezéssel összefüggésben emelkedett fel az éremtábla élbolyának egyik tagjából az Egyesült Államok fő kihívójává. Az 1996-os atlantai olimpián mindössze egyetlen aranyat nyerő, de a megelőző olimpiákon is csupán az éremtábla 10–20. helyén végző Nagy-Britannia a londoni olimpia előtti, 2008-as játékokon már a negyedik legeredményesebb ország lett. Az 1956-os Melbourne-i olimpia előtt és után egy aranykort már megért Ausztrália másodszorra nem követte el azt a hibát, hogy visszaessen. A 2000-es újabb olimpiájuk előtt, Barcelonában és Atlantában visszaverekedték magukat az első tízbe, majd Sydney-ben csak az amerikai–orosz–kínai hármas tudott eléjük kerülni. Azóta mindig a legjobbak közt voltak, többször felül is múlva a Sydney-i szereplésüket. És nyolc év múlva megint olimpiát rendeznek… Japán a kimagasló athéni szereplése után visszaesett ugyan, de egyből emelkedő pályára állt a hazai olimpiája felé közeledve, és 2020-ban Tokióban óriási rekordot jelentő 27 arannyal harmadik lett az éremtáblázaton. A helyezést most Párizsban megismételte, a 20 aranyérme pedig a valaha volt második legtöbb. A ’90-es évek óta megszakítás nélkül az első tízbe tartozó franciák is szintet léptek most Párizsban, és egyelőre a jövő zenéje, hogy ebből mennyi lesz maradandó. Tartós felemelkedést csak a tartós felemelkedéseiről amúgy sem híres újkori Görögország nem tudott felmutatni az olimpiarendezéssel, de még nekik is kijött két olimpia – Sydney (2000) és Athén (2004) –, amelyeken messze felülmúlták önmagukat. A felívelés tehát legkésőbb kettővel a hazai olimpia előtt elkezdődik a rendezők sportéletében, hogy aztán odahaza még feljebb lépjenek. A britek, franciák, japánok esetében a jelentős sporthagyomány persze komoly erőforrásokkal és népességgel egészül ki, de nekünk nem is az ő huszonakárhány aranyuk és 50–60 érmük a mércénk. Sokkal inkább önmagunk: az a szint, amelyre már képesek voltunk. Érdemi lépés lenne felfelé a 8–10 arany és a jócskán 20 fölötti érem – ezzel érkeznénk meg az éremtáblázat első tíz helyének közelébe. A párizsi olimpia sportágainak negyedében tudtunk érmet nyerni, helyezést pedig 32-ből 14 sportágban értünk el. (fotó: MTI/EPA/Teresa Suárez) Eredendően a mostani, 2024-es olimpiát akartuk megrendezni, amire 2015-ben szánta el magát a Magyar Olimpiai Bizottság és a Fővárosi Közgyűlés, a kormány és a parlamenti pártok támogatásával. A 2016-os riói éremmérlegünk valamivel gyengébb lett a 2012-es londoninál, a talapzat pedig igencsak elvékonyodott. A két zseniális sportoló, Hosszú Katinka és Kozák Danuta nem aranytöbbletet hozott, hanem a szinten tartáshoz kellettek, és csupán három sportágban nyertünk aranyat (Londonban ötben), és négyben érmet (Londonban nyolcban). Tokióban aztán kicsit nőtt az éremmennyiség, de az aranyaink száma csökkent, és a klasszikus vívás–úszás–kajak-kenu–birkózás négyesünkön túl másban nem győzött magyar. Érmet kilenc sportágban szereztünk, tehát a londoni szintre visszakapaszkodtunk, de a 33-ból 21 sportágban még helyezést sem tudtunk elérni. Párizsban is négy sportág hozta az aranyakat (rendkívüli módon sem a kajak-kenu, sem a birkózás nem volt köztük), az érmeket pedig csupán hét. Legalább helyezésig 14 sportágban jutottunk el, 18-ban nem. Az éremtáblás helyezésünk tulajdonképpen hízelgő az idei olimpiai küldöttségünk létszámához képest, vagyis a problémák nem az olimpián, hanem már az oda kijutással kezdődnek. A magyar sport jóindulattal stagnál a 2012-es londoni olimpia óta, márpedig ha nem vagyunk képesek fellendíteni, akkor pusztán a kiváló szervezés öröméért és a külföld elismeréséért nem érdemes olimpiarendezésbe fognunk. Sportlegendánk és a valóság.