Egynyári szélfű árulta el, hogy a növények is szexuális lények

Az egynyári szélfű (Mercurialis annua) a kutyatejfélék családjába tartozó, de tejnedvet nem tartalmazó, eurázsiai származású, térdmagasságú, lágyszárú, egyéves növény. A “Mercurialis” tudományos nemzetségnevet a mitológiai Hermész, azaz Mercurius után kapta, aki állítólag a növény gyógyhatásainak felfedezője. A magyar szélfű név a növény szélhajtó, hashajtó tulajdonságával lehet kapcsolatos. Az “annua” fajnév szó szerint egyévest, egynyárit jelent, szemben a rokon faj, az erdei szélfű évelőségével. Az egynyári szélfű a szántóföldek, különösen a kapás kultúrák gyakori gyomnövénye. Magról kel, gyorsan fejlődik, a négyélű szár többször is elágazik, a levelek átellenesek, világos zöldek, csipkés-fűrészes élűek. A szélfüvek alapesetben váltivarúak, kétlakiak, azaz külön nő és hím egyedek léteznek. Ez és a gyors fejlődésük tette lehetővé, hogy Camerarius (Rudolph Jakob Camerer) német botanikus az 1600-as évek végén Mercurialis növényeken kísérletezve bizonyítsa a növények szexualitását. A túl szerényre sikerült publikáció miatt azonban kevés hatása volt a kortárs tudományra. A hím egyedek virágzatai a levélhónaljakból erednek, a hosszú füzérekben többnyire csak a sárga porzók látszódnak. A nálam alaposabb megfigyelők szerint a portokok hirtelen nyílnak, és kilövellik a virágport, amelyek a széllel jutnak a nővirágokra. A nő egyedek kissé terebélyesebbek, az elágazásokban általában csoportosan ülnek a kocsánytalan nővirágok. A termős virág kétrekeszű zárt gömb, csak a bibék nyúlnak ki belőle. A termés ugyanilyen, a tok felszínén duzzadt kiemelkedéseken ülnek a szőrök. A magvak is hirtelen távoznak, akár egy méterre is kilövődhetnek.