Éjjel a vonaton

Börcsök Erzsébet:  Éjjel a vonaton     Az ismeretlen város tülekedésével, hangos, erőszakos lármájával kicsit megzavarta, elbizonytalanította, mégis magabízóan szorongatta a vásznait Mária festőművésznő. Az összecsavart tekercs büszke örömmel égette a tenyerét. Úgy érezte, hogy itt is meg tudná vetni a lábát, itt is tudna uralkodni a színek és síkok felett. Gőgösen nézett el az emberek mellett, a mosolyok lesiklottak róla, azt hitte, túlnőtt rajtuk. Szeretett volna belekacagni a kíváncsiskodó arcokba: „Ha tudnátok, milyen messze vagyok tőletek, hogy az örömet és bánatot milyen más alakban osztogatják nekem!”     S most kisemmizték.     Az emeleti szobába bevágott a délutáni nap. Diadalt ülő koboldokként táncoltak rajta a sugarak. Már az első szavak megvágták. Azután már nem érzett semmit. Nem is akart. Ez is elég volt. Ha megverték volna, az sem fájt volna ilyen nagyon. De abban alázták meg, amire a legbüszkébb volt, amiben a legjobban bízott, amivel meg akart tölteni minden zugocskát nyomorult kis életében. Hát hiába múlt el annyi lázas, csodás óra? Hiába virágzott ki festékben, színben annyi lélek? Félredobták, mint egy értéktelen zsibárut. Amíg összecsomagolta munkáit, furcsa köd ereszkedett rá, s odahúzta a válaszfalat közéje és a világ közé. A szavak elhangzottak, talán felelt is rá valamit.     Botorkáló keze megkereste a kilincset. Csak egy gondolata volt. Menekülni. El innét!     Szaladt le a lépcsőkön. Fél kezével a karfát fogta. Szökkenve szaladt le, alig koppant oda a sarka. Az alulról jövők csodálkozva néztek fel rá. „De jó kedve van ennek a lánynak” – gondolták – „milyen táncos léptekkel szalad le az emeletről.” Igaz, mosolygott, de arra a keserű, buta gondolatra, hogy milyen könnyű lenne egy ilyen lépcsőfok helyett nagyobbat ugrani: nem is kellene magát nagyon megerőltetnie és túldobhatná magát a korláton.     Kinn az utcán az esti sétálók megakasztják a szaladást. Elözönlik az egész utcát. Jókedvű, hangos nevetések ütik meg. Fáj most minden szó, minden öröm. El innen! Minduntalan beleütközik valakibe. Nem tud most vigyázni. Lelökdösik a járda szélére, be a házakhoz. A kirakott kávéházi asztalokkal viaskodik. Minduntalan útjába akadnak. Valaki megkapja a szoknyájánál fogva:     – Vigyázzon! Az Istenért, elesik!     Kalandos szempárok csodálkoznak rá: „Ki vagy te, hogy ilyen vakon szaladsz el az örömöktől?” Pedig érzi, hogy neki is köze volna még a szép nyári estékhez. Ő is odatartozik még a vidám sétálókhoz. Ki az oka, hogy ez az ő szomjas szája messzibb örömöket, távolibb szépségeket és nehezebben elérhető beteljesüléseket keres? Az előbb lenézte, most irigyelte ezeket. Itt kellene maradni, felejteni, kábulni a forgatagban. Nem bír. Egy napot sem, egy órát sem, egy percet sem. El innen!     Tovább szalad. Kiér az állomásra. Korán van. Nem baj. A hosszú óra zakatoló gondolataival múlik el. Beszállás. Végre! Kikeres egy üres fülkét, hogy egyedül legyen, hogy a háborgó indulatoknak utat keressen. Rádobja magát a párnás ülésre, szétszórja, kiteregeti csomagjait a szemköztin. A vásznak csúfondárosan szemeznek vele. Összehúzott szemmel méricskéli most őket. Délután még vásárolt új anyagot, festékeket, ecseteket, s most ráröhögnek a tárgyak a céltalanságban. Kifosztottan, meglopottan lökdösi; majd határtalan nekikeseredésében tépi, zúzza, tördeli őket. Belehasít a körmével, s szeretné ízekre szedni, hogy híre se maradjon, nem hogy emlék. Bár a torkáról ezt a szorítást is lemarcangolhatná. Nem ő, soha többé! Tudni sem akar a festészetről. Soha ecsetet kézbe nem vesz. Ennek vége. Nekimenne annak, aki most kételkedne elhatározásában. Nincs különbség. „Olyan akarok lenni, mint a többi ember. Ugyanazokkal az örömökkel és ugyanazokkal a fájdalmakkal.”     Új utasok jönnek. Előbb egy asszony, később egy férfi. Összenyalábolja a roncsokat, és úgy, ahogy van, az egészet belehajítja a bőröndjébe. Arcát az ablak felé fordítja, mintha a vidéket nézné. Most már szalad velük a vonat. Futnak ki a városból, a vonat belefúrja magát a sötétségbe. Itt is, ott is szállásokat hoz eléjük a kilátás. Néhol még világítanak, De az éjszaka itt van már a küszöbön.     Az idegen asszony ismerkedni akar. – Hova megy? Jaj, olyan messzire? Én csak ide a szomszédba. Nem fél éjjel a vonaton? – kérdi. – Félni? – odakap magához. Hát olyan gyámoltalannak néz ő ki, akit félteni kell? Megnézi az árnyképét az ablaküvegen. A haja kócosan lóg a nyakába, a térdéről felcsúszott a szoknya. Még annyi fáradságot sem vesz, hogy megigazítsa. Félni? Mosolyog. Mi az? Olyan is van? Hát van még valami, amitől félhetne? Az asszony búcsúzkodik. Kiszáll. Egyedül marad a másik utassal. A férfi tekintete kíváncsiskodva kúszik végig rajta. Jó volna lefeküdni. Szeretne egyedül lenni, a fejét befúrni a plüss ülésbe, eltakarni az arcát. Minek jött ez ide? Terhére van most. Folyton beszél hozzá. Felfújja a légpárnáját és felajánlja neki. Mit csináljon? Elfogadja. Elhelyezkedik az ülésen, kinyújtja a lábait. Nem jó így. Mit néz rajta? Leakasztja a tavaszikabátját és magára borítja, egészen az orráig, hogy legalább így a kabát alatt magára maradhasson. A férfi is lefekvéshez készülődik. Rendezkedik be éjszakára. Megigazítja a lámpát; félhomályba borul a fülke. Ott ül, szemközt vele. Nézi, szól is valamit, de ő nem válaszol, úgy tesz, mintha aludna. Érzi föléje hajolni ezt az idegen arcot, lélegzete különös parfőmszaggal vegyülve az arcába csap. Bántja ez a kíváncsiság. Nem tud tettetni, önkéntelen megrettenéssel támaszkodik fel. Olyan furcsa, foszforeszkáló a homályban a férfi szeme, olyan idegenszerű, elviselhetetlen a mosoly rajta. Alig húzódik el, mosolyog a lányon. Két kezét ráteszi a szabadon maradt térdeire és olyan furcsa, követelő, hipnotizáló simogatással becézi. Megborzad ettől az érintéstől. Mit akar ez az ember? Érzi, sejti ezt a követelő szájat feléje közeledni. Meg fogja csókolni. Csók? Most? Valamikor másként képzelte ezt. Neki csak ez jut; ilyen csók. Kegyetlenebb megcsúfolást a sors nem adhat ennél. Az életnek vannak néha kegyetlen tréfái és kíméletlen játékai. És sokszor, nagyon sokszor rádupláz a fájdalmakra. Csókolni, most? Amikor úgy érzi, nincs annyi értéke, nincs annyi joga, hogy tovább éljen. Nincs talpalatnyi hely, amin megvethetné a lábát; tér, amit magáénak mondhatna. Csók, ami az övé, amihez joga van. Ő is munkálkodik, fárad, épít ezen a mindenségen, joga volna hát mindenhez. Őt azonban kisemmizték, megcsúfolták, visszazavarták arról az útról, amelyen elindult. S más utakra nincs ereje, nincs is kedve. Csók! Most. Nem kell! Nem kell! Hogy szabaduljon? Érzi, hogy a hatalmában van. Gorombáskodjon? Nem tudna most. Úgy érzi, az ő ujjait szennyezné be az arculütés, amelyet a másiknak adna. S az is mit érne? Dulakodjon, segítségért kiáltson? Hiszen az is bepiszkolja, az ilyen harcnak az utálatossága. Segítene-e, ha átdörömbölne a fülke falán? Van-e ott valaki? Körül sem nézett, amikor beszállt. Mintha egyedül szaladna velük a vonat a sötétben. A kalauz ki tudja, hol jár. Egyedül van ezzel az idegen emberrel, kiszolgáltatva neki. Taktikázni, most, ebben a hangulatban? Máskor sem… sohasem tudott színészkedni, hogy tudna most? Csak az őszinteség segíthet. Ha ember, ha emberi érzései vannak, meg kell hogy szánja őt. – Ne bántson! – könyörögte. – Ne bántson. Olyan határtalanul, olyan halálosan szomorú vagyok. Nem is olyan ellenszenves ez az ember, pedig meg kellene vetnie. Nem is haragudott rá, csak megalázó hódolata fájt olyan nagyon. Megfogta hát kezével a férfi kezeit: előbb az egyiket, azután a másikat. Könyörgő lágysággal beszéltek ezek a kezek. Vitte, tolta el a térdeiről, s mintha elejtette volna, engedte őket lezuhanni. S a férfi hagyta. Még mindig nézték egymást. A lány fáradt el előbb. Leejtette a fejét, s úgy maradt ott mozdulatlanul összecsuklottan az ülésen, ítéletre várva. A férfi meghökkent csodálkozással nézte. Valamit nem értett; azt a szeretetet, azt a könyörgő szeretetet, ami a lányból áradt. Tanácsot kérni vette elő a cigarettatárcáját. Gondolkozva oda-odaütögette cigarettája végét a tárca fenekéhez, és rágyújtott. Azután mást gondolt, felugrott az ülésről, és elhagyta a fülkét. Ott ődöngött a folyosón sokáig. A vonat rázása úgy vitte ide-oda a lábát, mintha részeg lett volna. Oda-odaütődött, ahogy járkált, hol az ablakhoz, hol a fülkék falához. Megállt a fülke előtt, beparázslott a cigarettafény. Hosszan nézte az útitársát. Mária megrettenve várt. Mit határoz ez az ember? Mire vár? Olyan hosszú még az éjszaka. Amikor ismét bejött, frissességet hozott magával a férfi. Mosolyogva nézte a lányt, aki még mindig nem mert lefeküdni; de milyen más mosolygással! Talán kinevette, talán le is sajnálta. Odajött hozzá, de milyen más tartással! Bántó nevetéssel, majdnem gorombán fogta meg a vállait, és visszakényszerítette a párnára. Megigazította rajta a takarót, s csúfolódva, lenézően mondta: – Aludjon csak nyugodtan. Senki nem fogja háborgatni.  – Azután elfordult és ő maga is végigdobta magát a szemközti ülésen. Mária befelé fordul, a falhoz, fél arcát rászorítja a pamlag plüssére, s kezével a mintás huzaton kaparász. Éppen úgy, mint gyermekkorában, ha kikapott; akkor is azzal vigasztalódott, hogy felbolyhozta a falvédő virágait. Olvadozott a feketeség körülötte. A megszabadulás kibuggyantotta a könnyeit, de az áruló cseppeket felitta a bársony. Szeretne odamenni ahhoz az emberhez és megmondani neki, hogy milyen nagyon hálás, milyen jót tett vele. Szeretné megmondani, hogy mennyire nem érdemli meg a kicsúfolást. Egy kis szeretetet koldulni tőle. Nem érzi, nem látja ez az ember, hogy milyen nagyon nyomorult most, mennyire ráférne a vigasztalás? S nem mozdulhat, mert ez az ember félremagyarázhatná a felindulását. Szeretne belekiabálni a lelkébe, felrázni a vakságából. – Ember! Hát te nem vagy úgy néha, hogy kicsapottnak érzed magad a nagy nyájból? Amikor nem találod helyedet a világban? Amikor egy nagyon kevés szeretet, de őszinte, tiszta szeretet is jót tenne, felemelne, kibékítene az élettel. Ilyen érzésekkel viaskodik, míg az álom jótékony nyugalmával letörli arcáról a bánatot. Sokáig alszik. Nem tudja meddig. Azt hiszi, reggel felé lehet. Szeretné kinyitni a szemét, de az álom még húzza vissza a pilláit. A lámpa még ég a fülkében. Az egyik keze olyan nehéz, lelóg a pamlagról. Talán el is van zsibbadva, azért olyan, mint a kő. Valami melegséget érez most. Valaki megfogja a lecsüngő kezét, és óvatosan visszahelyezi az ülésre, de nem ereszti el, tovább fogja. A zsibbadás furcsa bizsergése szalad fel a karjába. Kinéz a pillák résein. Az útitársát látja maga előtt, az fogja a kezét. Fel van készülve a kiszállásra. Táskája a hóna alatt, a felöltő gallérja feltűrve. Min gondolkozik ez most? Arcáról eltűnt a csúfolódó fintor. Miért nézi úgy? Talán emlékébe akarja vésni ezt az idegen lányt, akivel a véletlen összecsukta egy éjszakára, mégis idegenek maradtak? Gondol-e arra, hogy talán soha többé nem fogja látni? Látszik, hogy küszködik. Talán fel akarja költeni? Elbúcsúzni, bocsánatot kérni, vagy még egyszer megbántani? A vonat már lassít, lenn egy kis fürdőhely nevét kiabálják. Nincs több idő. A férfi odahajlik a keze fölé. Olyan szűk a hely, s a kéz egészen az ülés szélén fekszik. Majdnem térdre esik, hogy rászoríthassa az ajkát. Gyöngédség, szeretet, megbocsátás, minden volt ebben a mozdulatban. Azután elhúzta a maga kezét és felállt. Talán szégyellte is az elérzékenyülését. Úgy szökött ki, hátra sem nézve, a fülkéből. Mária utána akart szaladni, de mire az alvástól elernyedt tagjaiba akaratot öntött és felkelt, a vonat már tovaszaladt vele. Kinn vakítóan süt a hold, furcsa felhőalakokat szikráztat a fényben. Mintha habos hóból gomolyognának. Mária megbabonázva nézi a felhőket. – Megbolondultam? – mormogja. Ő fekszik ott a fehér felhőágyon, s a kezére hajló felhőalak az idegen férfi. Elfordul, de újra vissza kell néznie. Biztosan káprázik a szeme. Hiába dörzsöli, a felhő még mindig ugyanazt a képet mutatja. Úgy látszik, annyira meghatotta az előbbi jelenet, hogy most a képzelete játszik vele és minden felhőben azt mutatja. Ostobaság, de nem tud szabadulni. Hipnotizáltan issza, szívja magába ezt a képet. Ha most a paletta a kezében lenne? Azt már rég elfelejtette, hogy megfogadta, ecsetet soha nem vesz kézbe. Öntudatlan, ellenállhatatlan akarással kutat a bőröndben alkalmas eszköz után. Nem talál semmit. Nem maradt meg épen semmi, csak néhány papírlap és egy kettétört ceruzavég. Átteszi a lábát a másik ülésre, a bőröndöt odarakja a térdére. Annak fedeléhez támasztja a papírlapot s könnyű kézzel, elégedett dúdolással vázolja fel az idegen férfi kontúrképét. Megörökíti, soha el nem múló életet ad ennek a boldog percnek, mialatt öntudatlan ujjai rajzolják, kikiabálják a felhőkisasszonyt a térdre hullott lovagjával.