El lehet-e mesélni egy válás történetét hét fordulónyi pakolással?

Szilágyi Zsófia már első filmjével, a 2018-ban bemutatott Egy nappal is igazolta: a hétköznapok közt megbújó csendes tragédiák foglalkoztatják leginkább, és azt is, hogy értőn, különlegesen tud erről beszélni. Nem rossz debütálás ugyanis az, ha az ember első filmjét rögtön Cannes-ban mutatják be, ráadásul el is nyeri a kritikusok által odaítélt Fipresci-díjat. A rendező második nagyjátékfilmje látszólag most is hasonló út előtt állt: ezúttal Velencében mutatkozott be azt követően hogy a Velencei Biennálé College pályázatán 200 ezer eurós támogatást nyert. A Január 2. ráadásul témájában és megvalósításában is az Egy nap párfilmje lehetne, minőségében azonban végül nem követi azt maradéktalanul. Ahogy az Egy nap egy házasságba, pontosabban annak válságába tekint be, addig a Január 2. látszólag túlhalad ezen, és az elválásra koncentrál. A költözés önmagában is nagy nyűg, egy válás még nagyobb, így január másodikán Klára (Konrád Zsuzsanna) nem éppen élete legfényesebb napjára készül: el kell hordania magát és élete darabkáit az egykori közös szerelmi fészekből, miközben gyerekeinek is meg kell magyaráznia, miért pakolja dobozokba az életét a mama. A film már az első pillanataiban úgy adja át a rendkívül kellemetlen alaphelyzetet, hogy még nem is ismerjük ezeket az embereket, de elég csak rájuk nézni, ahogy tipródnak némán egy előszobában: a túlmozgásos anyósra, a vádlón (vagy épp bűnbánóan?) néző exférjre, az összezavarodott kisgyerekekre és a legjobb barátnőre, aki láthatóan bárhol máshol jobban érezné most magát, ő mégis ott van.