Ellenségünk az európai elvakultság

Mostanában, hogy Európa újra a háborús uszítás földje lett, menekülési kísérletként egyre gyakrabban veszem a kezembe a magyar irodalom és történetírás klasszikusainak ma is ragyogó műveit, mert még a századok során elhalványultak-elfeledettek is tudnak a számomra föl-fölszikrázó csodát mutatni. E visszatekintésben az a szép, hogy klasszikus gondolkodóink utolérhetetlen bölcsessége a fegyelmező idő súlya alatt szinte törvénnyé nemesedett, megérett, mint az óbor a betemetett pincében. Szent István királyunk fiához, Imre herceghez intézett intelmei, Zrínyi Miklós nemzetét féltő gondolatai, Pázmány Péter történelmi helyzetértelmező bekezdései, Rákóczi Ferenc vallomásai vagy Széchenyi Istvánnak a nemzeti művelődést szorgalmazó kötetei mindig megnyitnak a szellemi horizonton olyan távlatokat, amelyek a napi feladataink súlyát és jelentőségét is újraméretezik. Berzsenyi és Kölcsey sorai felett már nincs kicsi és nagy gond; egyedül a közösségért tett szolgálat vállalása a döntő érv. És ez még csak nem is a „hass, alkoss, gyarapíts” okosságának a belátása, mindösszesen az értelmetlen kallódás kísértése előli menekülés. Kölcsey 1826-ban – a reformkor hajnalán – papírra vetett Nemzeti hagyományok című számvetésében elsősorban vigasztalni és lelkesíteni próbál, alkalmasint komor jóslatot is mond fajtája fölött: „Nemzetek, valamint egyes emberek vannak másoknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének értelmét. – Majd így folytatja: – A mely nemzet a hatalom és míveltség magas pontján áll, nagy dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a historia teljes fényében látatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a maradékra a való piperétlen színében szállnak keresztül. A széles kiterjedésű míveltség korában az individuális nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogóak.” Vagyis: legyen szó akár az emberek közösségéről – a nemzetről –, akár az elhivatottságot vállaló egyénekről, a nagyság kihívását éreznie kell, mindenképpen föl kell nőni arra a szintre, ahol megszólítják őt a történelmi helyzetek. Nemzetnek – és nemzetrésznek – akár a hivatástudata lényegét felismerő egyénnek, birtokában kell lennie a saját történelmének, különben csak elszenvedője lehet a fölötte átvonuló időnek.