Energiadús nyomorultak

Végre elhiszem a forradalmat, amit nem szoktam A nyomorultakban, és általában a musicalekben.  A fiatal, energikus szereplőgárda hitelesíti az elszántságot, a végletes elkeseredettséget, a dühöt a Madách Színház premiernek is beillő felújításában. Mohón birtokba veszik a színpadot. Senki nem tekinti statisztának magát. A kisebb szerepeket játszók, a tánckarban lévők is együtt lélegeznek a produkcióval. Nem érdektelen bámészkodók, az arcukon ott az adott jelenet hangulata, mimikájuk kifejezi amit a szituáció, karakter megkíván. Féktelenek az energiáik, és ezeket használják is, Tihanyi Ákos koreográfiája szerint nekilódulva táncolnak. Hajszálpontosan egyszerre mozdul kezük-lábuk, amennyiben erre van szükség, ám közben meg-megvillan az egyéniségük. Tudnak vérpezsdítőek lenni. Nekibuzdultan eszeveszett tempót diktálnak, „ide nekem az oroszlánt is” hevülettel. Helyet követelnek maguknak a deszkákon, miközben bizonyítják, hogy abszolút helyük van ott. Ütős csapatként működnek, de érzékeltetik az egyéni tehetségüket is. A mostani A nyomorultaknak a tömeg is a főszereplőjévé válik. Megjelennek általa a mindennapok senyvedői, a nélkülöző, kisemmizett, tényleges nyomorultak. Meg akarják váltani magukat, és akár a világot. Nem sikerül ez nekik, hiszen nem is sikerülhet, sokan áldozatokká, hősökké válnak, de ők legalább nekifeszültek, nem tűrték a tűrhetetlent, megpróbáltak változtatni a sorsukon. Övék az erkölcsi tartás és a morális dicsőség. Kiálltak másokért és magukért.