ÉS AKKOR 87. – Agrárgerilla

Amikor főosztályvezető-helyettes úr lettem, a tekintélyes fizetésen kívül azt is jelentette, hogy gyakran találkoztam a miniszterrel. Ha Várkonyi távol volt, engem találtak meg, hiszen helyettes voltam. Több emlékezetes találkozás belém égett, egyik sem volt jó. A remek memóriájú Torgyán nem felejtette el, hogy kifaroltam annak idején a Kisgazda Párt sajtófőnökségéből és a Kis Újság vezetéséből. Egy alkalommal vajdasági agrárdelegáció érkezett a hivatalba. Telefonáltak, a miniszter a sajtófőnököt keresi. Nincs itt, csak a helyettese, mondtuk, akkor jöjjön ő. Kopogtam, beléptem a nagy terembe. A tárgyalóasztalnál két középkorú ember ült, az íróasztal mögött maga a miniszter. Köszöntem, jelentkeztem. Torgyán unottan, a hátam mögé nézve azt kérdezte, hát a Várkonyi nincs itt? Válaszoltam. Akkor maga is jó lesz, a tárgyalásunk végén, intett a vajdaságiak felé, kiadom a nyersanyagot a közleményhez. Addig várjon kint, mutatott az ajtóra. A titkárságon beálltam az egyik ablaknyílásba, úgy gondoltam, ott vagyok a legkevésbé útban. A kedves hölgyek, akik a titkárságon dolgoztak, két óra elteltével egyre szánakozóbban nézegettek felém. A vajdaságiak már rég elmentek, megérkezett Budapest főpolgármestere, aki úgy másfél-két órát töltött el a miniszter a szobájában. Amikor kijöttek, Torgyán szeme átsuhant rajtam, na, mit szólsz, mutatott körbe, ugye milyen szép lányok dolgoznak nekem. Demszky Gábor mosolygott, aztán elment. Már ötödik órája álltam az ablakban, esteledett, a titkársági hölgyek vezetője bement a miniszterhez azt kérdezvén, hogy mi legyen velem. Torgyán nem jött ki, hallottam kiabálását, hát ez még mindig itt van? Normális ez? A kisasszony részvétteli pillantása közben azt mondta nekem, most már elmehetsz. Közlemény nem készült a vajdaságiakkal folytatott miniszteri tanácskozásról. Tanultam az esetből. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a miniszter legalább annyira nem kedvel engem, mint én őt. Nagy teljesítményű emberantennái voltak, ezt már a korábbi években kiszúrhatta. A megalázó eset után csak futólag kellett érintkeznem a miniszterrel. Nem túl bonyolult módon kerültem el, ha a főosztályvezető távollétében hívták a helyettest hozzá, én a helyettes helyettesét küldtem. Nekem valahogy mindig más, rendkívül fontos, a hivatal számára létfontosságú ügyekben kellett tárgyalnom. Lehetőleg a Kossuth tértől minél messzebbre.