Évforduló egy karlendítés árnyékában

A mai napon van kereken nyolcvan éve annak, hogy a Vörös Hadsereg I. Ukrán Frontjának 322. lövészegysége felszabadította a legnagyobb náci koncentrációs tábort, a hírhedt Auschwitzot. A katonák a táborban mindösszesen 7500 túlélőt találtak. Az ENSZ Közgyűlése 2005. november 1-jén ezt a napot a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Az egyhangúlag elfogadott határozat „az emlékezés és a tanítás kötelességét” hangsúlyozza, azt a felelősséget, hogy az elkövetkező nemzedék megismerje a II. világháború során elkövetett náci gaztetteket, úgy, ahogy a világ szembesült a holokauszttal a világégés utolsó éveiben. A II. világháború alatt számos koncentrációs tábor működött szerte a nácik által megszállt Európában, mint például Treblinka, Sobibor, Belzec vagy Dachau. Ezek közül azonban Auschwitz volt a legnagyobb, a leghírhedtebb, a nácik „végső megoldásának”, vagyis az európai zsidóság megsemmisítésének legfőbb helyszíne. Érdemes felhívni a figyelmet, hogy Auschwitz valójában nem pusztán egy koncentrációs tábor volt, hanem egy több mint 40 koncentrációs és megsemmisítőtáborból álló hatalmas komplexum. A nácik itt a tömeggyilkosságokat az ipari termeléshez hasonlóan szervezték meg, annak érdekében, hogy minél rövidebb idő alatt minél több embert gyilkolhassanak le. Így nem csoda, hogy Auschwitzot egyszerűen csak halálgyárnak szokás nevezni. Csak ebben a szörnyű létesítményben 1,3 millió ember lelte halálát, a zsidók mellett lengyelek, romák, szovjet hadifoglyok, homoszexuálisok, különböző vallási kisebbségek tagjai. Hozzá kell tenni, hogy az auschwitzi áldozatok csaknem fele magyarországi származású volt. Január 27-e tehát az a nap, amikor a világ szembesült azzal, hogy a nácik mit műveltek az uralmuk alatt álló területeken. Persze a koncentrációs táborokban folyó népirtásokról kósza hírek, szemtanúk vallomásai, néhány szerencsés túlélő beszámolója már a szövetségesek előrenyomulása előtt is eljutott a szabad világba, de azokat a közvélemény sokszor a nácikat befeketítő túlzásoknak tartotta, ugyanis képtelenségnek tartották, hogy ilyen szörnyűségek valóban megtörténhetnek. Aztán kiderült, hogy ezekben a létesítményekben az előzetes híreknél is nagyobb, az emberiség történetében addig soha nem látott borzalmak folytak. Ezért a koncentrációs táborok felszabadításával egy időben a szövetségesek elkezdték a tanúvallomások feljegyzését, a megmaradt náci dokumentumok, filmfelvételek összegyűjtését, hogy megőrizzék az utókor számára a tömeggyilkosságok tényét, valamint hogy bizonyítékokat szolgáltassanak a bűntettek elkövetőinek felelősségre vonása során. 1945 után az események résztvevői, történészek, filozófusok, szakértők, szociálpszichológusok, művészek tömegei keresték arra a választ, mi vezetett a II. világháború alatt történtekhez. Könyvek, filmek, dokumentumfilmek sorozatát szentelték e témának, de nem túlzás azt mondani, hogy megnyugtató válasz azóta sem született. Talán a józan ész keretei között nem is lelhetjük meg azt. Közben pedig eltelt nyolcvan év.