Ezek voltak 2024 legjobb filmjei

Nem megszokott, hogy egy horrorfilm – pláne egy sorozatgyilkosos témát feldolgozó alkotás – felkerüljön az év legjobb filmjeit felvonultató toplistákra, de Pascal Plante nem is úgy mesél el egy rettenetes sztorit, ahogy azt várnánk. Ráadásul a Vörös szobákban épp a sorozatgyilkos a legkevésbé érdekes, arra a két nőre koncentrál ugyanis, akik rajonganak a gyilkosért. Az eleve kudarcra ítélt, valószínűtlen, barátságnak is alig nevezhető kapcsolatuk áll a középpontban, miközben a film a sorozatgyilkosokat övező hype-ról és a gruppikról is mesél. A Vörös szobák (kritikánk itt olvasható) legnagyobb erénye azonban az, ahogy a képen kívülre rejti a terrort. Sosem látjuk premier plánban a rettenetes kínzásokat és gyilkosságokat, de halljuk, érzékeljük, látjuk őket az arcokon, ahogyan kiül rájuk az iszonyat, vagy éppen – és ez talán még rémisztőbb – a teljes közöny. (Polák Zsóka) Christian Petzold üzembiztosan készíti lassan kibontakozó, személyes, de a csendesnek tűnő felszín alatt általában kitörni készülő feszültségeket rejtő filmjeit, melyek a mai német film elismert sztárrendezőjévé tették. Filmjei azonban ritkán törnek ki az artmozik közegéből, és nem kivétel ez alól a Tűzvörös égbolt sem, ami még csak nem is emelkedik ki különösebben Petzold remekműveket felsorakoztató életművéből – ennek ellenére egyik körül sem alakult ki igazi nemzetközi hype, így egyetlen filmje sem jutott eddig Oscar-jelölésig. A Tűzvörös égbolt sem, pedig mind az erdőtüzekkel súlyosbított, fojtogató atmoszféra, mind az ügyesen adagolt rejtélyek és titkok, mind pedig a színészi játék (különösen a kiállhatatlan írót játszó Thomas Schubert és a Petzold által gyakran foglalkoztatott, csodásan természetes Paula Beer) magasan az átlag fölé emelik. Ahogy kritikánkban fogalmaztunk: „Petzold rendezői tehetségét valójában nem is ennek a koncepciónak a kifundálása mutatja, hanem az, hogy belső és külső valóságok egymásra vetítése nem teszi kimódolttá, keresetté a filmet”. (Inkei Bence).