Ezért lenne nagy gond a jegybanki függetlenség megszűnése

A Fed elnöke a testület legutóbbi kamatdöntő ülését követő beszédében utalást tett arra, miért nem tartja jó ötletnek, hogy Donald Trump saját vágyainak megfelelően beleszólhasson a monetáris politikába, de pontosan nem fejtette ki, mire gondolt. Mi most betekintünk Jerome Powell szavai mögé, és a politikai gazdaságtan egyik alaptézisén keresztül elmagyarázzuk, miért lenne hatalmas gond a jegybanki függetlenség megszűnése. Jerome Powell Fed-elnöktől a kamatdöntést követő sajtótájékoztató egy újságíró azt kérdezte, mit szól Donald Trump republikánus elnökjelölt azon tervéről, mely szerint megválasztása esetén a volt elnök bele kívánna szólni a tőle papíron és gyakorlatban is független jegybank döntéseibe. Powell nagyon diplomatikus fogalmazott: a Fednek az árstabilitással és az inflációval kell foglalkoznia, nem pedig az aktuális politikai vezetés céljainak egyengetésével, ha pedig egy elnök módosíthatná a monetáris pályát, a kamatpolitika könnyedén a politika játékszerévé válhatna – ez pedig végső soron senkinek nem lenne jó.Nem véletlen, hogy Jerome Powell vezeti a világ legbefolyásosabb jegybankját, nem pedig Donald Trump / Fotó: AFPA világ legnagyobb hatalmú monetáris politikai vezetője ennél mélyebben már nem fejtette ki gondolatmenetét, ugyanakkor az a jelenség azonban, amire Powell utalt, mégis megér egy kisebb magyarázatot. Ez ugyanis a politikai gazdaságtan egyik legnagyobb alapvetését tudja maga mögött: a politikai üzleti ciklusok (political business cycles) papíron minden kétséget kizáróan nem bizonyított, de megfigyelések szerint egyértelműen létező jelenségét.Mik azok a politikai üzleti ciklusok, amikre Powell a beszédében utalt?A politikai üzleti ciklusok lényege röviden és tömören annyi, hogy mivel az emberek többsége a zsebe telítettsége alapján húzza be az X-et, mikor a választások során az urnához járul, minden éppen hatalmon lévő politikai szereplőnek, kormánynak az a célja, hogy javítsa a szavazópolgárok életminőségét röviddel azelőtt, mielőtt még elindulnának élni a demokrácia adta jogaikkal. A mindenkori kormányok ezt alapvetően két úton keresztül tudják elérni, amin adott esetben akár egymással párhuzamosan is elindulhatnak: a szavazópolgárokat sújtó adók csökkentésével, vagy pedig a nekik járó, akár közvetlen, akár közvetett kifizetések növelésével. Ezt az expanzív fiskális politikát a gyakorlatban sokan ingyenpénznek tekintik, és végső soron az is, aminek érződik: egy olyan extra juttatás a kormányzat részéről, aminek a választópolgár örül, örömét pedig a kormányzat várakozása szerint egy, a kormánypártra leadott vokssal hálálja meg. A stratégia működik, a vele élő kormányzatok sokszor elcsípik általa az újabb terminust, fenntarthatónak azonban még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető – ha az volna, akkor ez lenne az általános fiskális politika világszerte, nem pedig az adókkal tarkított, sokszor sok fronton spórolni kényszerülő berendezkedés, amit a világ bármely táján magunk is megfigyelhetünk.