Falikép

A graffitiről tartottak beszélgetést a minap a barcelonai Tiltott Művészetek Múzeumában (Museu de l'Art Prohibit). Az eseményen az egyik résztvevő, Louis Pierre Boivin kanadai művészt idézték, aki rávilágított arra, hogy a graffiti a város tájképének része lett. Szerinte az, ahogy a falfirkákat a városokban és országokban befogadják, sokat elárul a nagyvárosi területek kulturális életéről. Lady Pink New York-i graffitiművész még tágabb összefüggésben gondolkodik a műfajról: szerinte a graffiti egyenesen a legfontosabb művészeti irányzat a reneszánsz óta. A The Guardian című lap egy cikkében szóvá tette, hogy miért csak az anyagi értékkel bíró képeket – azaz a művészeti alkotásokat vagy reklámokat – tekintik az emberek a városok részének. Érvként felhozta azt is, hogy a graffitizőket még mindig bebörtönzik az Egyesült Királyságban, míg az utcai művészek, mint Banksy, megússzák ugyanezeket a cselekményeket. A falfirka ügyében nagyon megoszlanak a vélemények. Bár vannak, akik úgy tartják, ez egy kitűnő művészeti kifejezésmód, ám sokan megrökönyödve tapasztalják, hogy a néhány napja átadott és frissen tatarozott klasszicista épület falára miért kerül egy festékszóróval odabiggyesztett ábra. Ők inkább vállalják a kulturális elmaradottságot, és – ki tudja, miért – a rongálás szót emlegetik a tevékenység kapcsán. De ha belegondolunk, hogy a legkisebb falfirka eltávolítása is meghaladja az ötvenezer forintot, hogy aztán két nap múlva ismét ott díszelegjen egy műalkotás, talán érthető, hogy nem mindenki rajong e művészeti irányzatért.