„Félelmetes erejű emberidéző”

Nemcsak a rajz és a festés iránt érdeklődött, de többen kiemelték szép hangját. Nem törődött vele, aztán meghallgatta ügyvédnek készülő volt iskolatársa, barátja, aki énektanítással is foglalkozott. Énekelt neki, s azt a tanácsot kapta, hogy a hangját ki kell képezni, hajlandó kevés honoráriumért tanítani, mert valószínűleg operaénekes lesz belőle. „Lelkesen kezdtem hozzá, hogy énekelni tanuljak és olyasmivel foglalkozhassam majd, amit szenvedéllyel tudok csinálni” – írta a hetven évvel ezelőtt (1954. október 28.) elhunyt Nagy Lajos A lázadó ember című önéletrajzi kötetében. A leginkább az 1934-ben kiadott Kiskunhalom című, a falukutató irodalmi nyitányt jelentő szociográfiájával és az 1921-es Képtelen természetrajz (később a duplájára bővített) abszurd karcolatgyűjteményével ismertté vált író nem lett operaénekes. Ökölvívó sem, noha ezt a karriert sem tartotta kizártnak. Jogi tanulmányokat folytatott, házitanítói állást vállalt, majd a „kávéházi író” 24 éves korától, 1907-től rendszeresen jelentkezett novelláival és cikkeivel a fővárosi lapokban. Írt viszont operakritikákat, foglalkozott filmesztétikai kérdésekkel. Tarján Tamás (Kardos Pál és Kónya Judit melletti másik monográfusa) szerint a naiv életösztön, az individuális szabadságvágy, az öniróniával teli vitalitás jelképeként értelmezte a chaplini figurát. Sajtótörténetileg is jelentős a Nyugatban megjelent 1911-es The Boxing Match című cikke a némafilmről. A Johnson–Jeffries nehézsúlyú ökölvívó mérkőzés híradófelvételeiben látott események utólagos hatásairól értekezett, az elsők közt fejtve ki a dokumentatív és művészi igényű mozgófénykép különbségeit. A későbbi terjedelmesebb filmcikkeiben is foglalkozott a valóság és a dokumentáció viszonyával, s íróként azt az elvet követte, hogy a fantázia felszabadításához szüksége van a tapasztalatra, a megéltség bizonyosságára. Bevallom, Arany János olvasása után nem csak az évforduló miatt fordultam Nagy Lajos felé. Jellemezte őt a homo satiricus attitűd, az iróniától a kegyetlen gúnyig terjedő kritikai habitusában az értelmi és érzelmi hatásra apellálva. Rokona ennek az Arisztophanésztól, Plautustól, Terentiustól eredő, de Shakespeare, Cervantes vagy Molière munkáiban is feltűnő „poeta comicus”, mely típus jellemzői Csokonai Békaegérharc, Petőfi A helység kalapácsa, Arany Az elveszett alkotmány című műveiben, Mikszáth parlamenti karcolataiban és Tóth Árpád hírlapi poémáiban, Szabó Dezső társadalomkritikai pamfletjeiben, s nemkülönben Nagy Lajos Képtelen természetrajzában is jelen van.