Féltem, hogy ez az egész nagy lufi, a féltett látszatvilágom kidurran

Miklós Ádám Mélypont érzés című dokumentumfilmje a zsűri különdíjával tért haza a 40. Varsói Nemzetközi Filmfesztiválról. A forgatás a fiatal rendező számára egyszerre jelentett spirituális és fizikai kalandot, amelynek során hosszú távon részévé válhatott mások életének, méghozzá olyan intenzíven, amit soha nem gondolt volna.  „Annak ellenére, hogy manapság elengedhetetlen, nem fektetek hangsúlyt arra, hogy pozicionáljam magamat a filmiparban, inkább a szívem után megyek, és olyan történeteket mutatok be, melyekkel változtatni lehet az emberek látásmódján.” Ádámnak ez a negyedik dokumentumfilmje, és lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a témáiban – legyenek azok bármilyen nehezek – a pozitív szálak inspirálják. Azt meséli, hogy a Mélypont érzés ott folytatódik, ahol a Toxikoma véget ér, vagyis nem a szerhasználat folyamatának erős vizualitásával hökkenti meg a nézőket, hanem a felépülés őszinte pillanataival. „Ha a Trainspottingra, a ’90-es évek kultfilmjére gondolunk, ebben is azt mutatják meg, mit okoz a drogozás, hogyan jön le róla az ember, milyen traumatikus, amikor a hányásában fetreng.  A mi szereplőink viszont nem színészek, a korábbi szerhasználataik során készült felvételeket ezért sem akartuk megmutatni. A droghasználókról általában az a bizonyos kép él az emberekben, hogy fekszenek a Blahán és szúrják magukat. Mi pont ezt akartuk árnyalni. Az foglalkoztatott, hogy sok szerfüggőn észre sem lehet venni, hogy az. Persze vizuálisan ez nem annyira szexi, mert dramatikusabb úgy látni valakit, aki éppen a szétesés határán van.” .