Fénytörésben

Kardos András gyakran él új könyvében (is) a skizofrénia kifejezéssel; szerinte édesapja, Pándi Pál „morális skizofréniában” élt és alkotott, a vele párhuzamba állított Fehér Ferencet pedig (akiről könyvet szándékozik írni a közeljövőben) a „szabadság-skizofrénia” jellemezte. Könyvét olvasva ő maga is úgy jelenhet meg előttünk, mintha valamifajta furcsa fénytörésben állítaná elő szövegeit. Az egyik énje több mint rokonszenves: nagyon tud ragaszkodni a barátaihoz (sajnos a Bacsó Béla halála után írt megrendítő emlékezése nem kapott helyet a kötetben), és nemcsak személyes kapcsolataiban mutatkozik szinte önkínzóan hűségesnek, hanem szellemi kötődéseiben is − mindenekelőtt Lukács György életművének felfejtésében és továbbgondolásában, tekintet nélkül annak méltatlan hazai megítélésére. (Jóllehet Pándi Pál az egyik legkíméletlenebb ellenfelem volt hajdani irodalmi és pedagógiai harcaimban, nemcsak megértem, hanem egyenesen imponál, ahogy a szerző pontosítani igyekszik apjának, a holokauszt emlékétől szabadulni nem tudó, 1956-ban a forradalom mellé álló, majd a kádári rendszerrel mégis megalkuvó irodalomtörténésznek, lapszerkesztőnek és kultúrpolitikusnak ellentmondó cselekedeteit, bonyolult és végső soron tragikus személyiségét.) A kötet egyik kompozíciós tévedésének tartom, hogy a „Pándi-kérdés”-nek mintegy összefoglalását, ha tetszik, foglalatát adó „Vagonba ne!” Adalékok a szorongás fenoménjéhez című kitűnő írást máshová sorolja, mint a hasonló témájú szövegeket.