Filmkritika –A konfliktuskerülés határai

A Szádra ne vedd! címen futó új pszichothriller antagonistája azért teszi, amit tesz, mert hagyják neki. És hogy miért hagyják? Mert a társadalmi együttélés szabályai erről szólnak. Civilizált emberek lévén be kell tartanunk az etikettet, sőt a legtöbb dologhoz még jó képet is kell vágni. A sikeres társadalmi együttélés olykor sajnos elfojtásokkal jár. Nem szólhatunk be a főnökünknek, nem mondhatjuk el az őszinte véleményünket a számunkra ellenszenves embereknek, nem pofázhatunk vissza a tanárainknak, mint ahogy idegenek előtt sem szerencsés, ha rögtön kimutatjuk a fogunk fehérjét. Az etikett egyszerűen azt kívánja meg tőlünk, hogy mindig viselkedjünk helyesen, bazsalyogjunk minél többet, alkalmazkodjunk. James Watkins filmje, a Szádra ne vedd! azon művek táborába tartozik, amelyek nem elsősorban attól kapnak 18-as karikát, mert gusztustalanul véres képsorokat és/vagy pornográf jeleneteket tartalmaznak, hanem mert olyannyira nyomasztóak, hogy napokkal a megtekintés után még mindig a látott filmen jár az eszünk. Legutóbbi ehhez hasonló élményemet ugyancsak moziteremben tekinthettem meg (ez volt a Vészjelzés), és most itt van a Szádra ne vedd!, ami ismét bizonyítja, hogy egy zseniálisan nyomasztó filmhez nem kell más, „csak” remek színészek és mindenekelőtt egy pazar forgatókönyv. Előbbire még később ki fogok térni, utóbbiról pedig annyit, hogy Watkinsnak volt mihez nyúlnia, ugyanis a Szádra ne vedd! valójában egy remake, mégpedig egy két évvel ezelőtti dán-holland thriller, A látogatás újrafeldolgozása. Sajnos, nekem még nem volt szerencsém az eredeti európai alkotáshoz, így viszont legalább elmondhatom azt, hogy mindenfajta prekoncepció nélkül ültem bele a moziszékbe. .