Fülig Jimmy az EU vezetőiről

„– Uram! A késemért jöttem! – Hol hagyta? – Valami matrózban.” A Rejtő Jenő-i kocsmai párbeszédrészletet olvasva a Nyugat-Európában egyre gyakoribb utcai késelések hatására a jóízű nevetésbe manapság szorongó érzés vegyül. A jólétükért irigyelt országokra sötét árnyékként terül szét a fortélyos félelem. A magabiztos gazdagok is félve lépnek ki az utcára, mert megrendült a közbiztonság. Az elbizonytalanodás pedig fojtogató szorongást vált ki, ami pedig megfosztja őket a mindennapok örömeitől. Ide vezetett a Willkomenskultur, az illegális bevándorlók tömegének nyakló nélküli kebelre ölelése. Mi már ezt az álhumánumtól lihegő gesztust a kezdetek kezdetén elleneztük, meg is kaptuk érte a szitkok özönét. A mostani helyzet a jóléttől eltunyult, lassúbb észjárású esti tagozatos kisegítő iskolás felnőttekre emlékeztet, a tanulók többéves fáziskéséssel ismerik fel a 2×2-es feladat megoldását: passport nélkül érkező tömegeket nem szabadítunk magunkra. Most például a kétségbeesett németek kapkodva lezárták a határaikat, a belgák pedig a hozzájuk a magyar kerítésnél fennakadó migránsokat Brüsszelbe fuvarozó üres buszok fotón közzétett puszta látványától pánikba estek. A szolidaritás, a humánum, az európai értékek mostanság ritkábban kerülnek szóba. Mint tudjuk a nagy vagyon nem feltétlen párosul nagy életbölcsességgel. A gyarmatok kiszipolyozásán meggazdagodó nyugat-európai országok polgárai egy részének a veszélyérzete a nagy kényelem közepette elszunnyadt, és hajlamosak a dölyfösségre. Aligha rágódnak azon a gondolaton, hogy „az emberiség akkor alakult ki, amikor megtalálta Istenét, és akkor vész el, amikor az ember azt hiszi, hogy ő az Isten”.