Gedeon bácsi és páciensei – fodrászvilág a múlt században

A Baross utca 30. alatti Baross fodrászatból gyűjtötte be 1977-ben a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum azt a három cégért, amely bár konkrétan Hecskó Károly boltjának múltját reprezentálta, valójában bármely sokat megélt műhely történetét összefoglalhatta volna. A réztányér a foghúzással és érvágással dúsított borbélymúltra utalt, a kackiás bajszú, jól fésült férfifej a kiteljesedő szakmát mutatta, az ondolált fürtökkel ékes női büszt pedig jelezte, hogy a XX. században már ez a szakma is teljesen elnőiesedett – hiszen a fodrászszékben és a szék mellett is jobbára nők foglaltak helyet. Érdekes egyébként belegondolni, hogy amikor a munkásmozgalmi szakmúzeum – tekintet nélkül arra, hogy a Baross utcában fél évszázadon át működő Hecskó mester és munkatársai szervezett dolgozók voltak-e – begyűjtötte az egyetlen helyiségből álló fodrászműhely tárgyegyüttesét, az ilyesmi még abszolút újdonságnak számított a hazai közgyűjteményekben. Néhány cégér, borotva és olló lappangott itt-ott, de olyasmire, hogy fejmosóállványt, fejtámlás borotválószéket, tükrös asztalt, sőt, a törzsvendégek személyes használatára szánt borotvákat, pamacsokat és kendőket sorszámozott fiókban tartó szekrényt is múzeumba vittek volna, még nem volt példa. Ami persze érthető: hiszen csak a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kezdődött meg a hazai fodrászipar és vele a mesterség tárgykultúrájának gyökeres átalakulása. Amit ma például a tatabányai „bányászskanzen” egyik legizgalmasabb kiállításán, a mesterségek házában is meg lehet csodálni, azaz a XX. század első felében használt hajvágógép, borotvafenő szíj, ondoláló masina, szárító búra és kvarclámpa épp a hetvenes években kezdett végképp kimenni a divatból.